Keresés

Vatican News
A Sixtus-kápolna pápai kórusa  A Sixtus-kápolna pápai kórusa  

Az ének szerepe az Eucharisztia liturgiájában - Pákozdi István teológia tanár írása

„Ének és Eucharisztia” címmel Pákozdi István teológia tanár, plébános előadása a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készület jegyében

Vértesaljai László / Pákozdi István – Vatikán

Az ének nem a liturgia ruhája, hanem a teste

Még  mielőtt a kereszténység keleti és nyugati fele istentiszteleti formái, rítusa kialakult volna, Anyaszentegyházunk hamar felismerte azt, hogy ha Jézus és apostolai az utolsó vacsorán énekeltek – „miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére” (Mt 26,30), illetve Pál apostol buzdítását: „hálatelt szívvel énekeljetek zsoltárokat, himnuszokat és ihletett dalokat Istennek” (Kol 3, 16) –, akkor az ének nemcsak a liturgiához kapcsolódó díszítő elem, hanem a liturgia része, „szükséges és a teljességhez tartozik” – ahogy szépen megfogalmazza a II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Konstitúciója. Az ének nem a liturgia ruhája, hanem a teste, az eucharisztikus ünneplésben – a szentmisében – a hálaadás természetes kifejezésmódja. Mert az örvendező ember dalra fakad, énekel. Ezért találunk már az újszövetségi iratokban kialakult és használt himnuszokat, amelyeket a szent szerzők beépítettek írásaikba (így a Filippiekhez írt levélbe, vagy a Jelenések könyvébe).

Az ősegyház leginkább a krisztológiai zsoltárokat és a páli himnuszokat énekelte  

Hogy is lehetett ez az ősegyházban? – Minden bizonnyal bizonyos körmeneti, gyülekezési és hálaadási alkalmakra születtek legelőször szent énekek, amelyekben leginkább a zsoltárokat idézték, használták fel keresztény változatban. A nép által ismételt válaszok Krisztusra, a megváltásra utaló antifónákká, rögzült válaszokká váltak, amelyek már egy egészen más tonalitást adtak a zsidó imádságoknak, a prófécia és a beteljesedés örömét. Később azután rögzültek azok az állandó és változó részek, amelyek gazdagították a liturgiát.

Az állandó részek kialakulása: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei

A római rítusban ún. állandó részekké lettek: a Kyrie (Uram, irgalmazz), a Glória (Dicsőség), a Credo (Hiszekegy), Sanctus (Szent vagy), és az Agnus Dei (Isten Báránya) tételek. Ezeknek lett egyfajta veretes, egyházias formája, ami Nagy Szent Gergely pápáról kapta az elnevezését a 6. században: a gregorián. Persze később a történelem folyamán sokan írtak, komponáltak ordináriumokat (így hívják az összes állandó részt együtt). Ma is szívesen énekeljük Kodály Zoltánét, Lisznyai Gáborét, Szigeti Kiliánét és még igen sok népnyelvű változatot… Az alap, a kiindulási, a viszonyítási pont, a mérték azért ma is a gregorián maradt, mint a „római liturgia sajátos éneke” – hogy megint csak a Zsinatot idézzük.

A változó részek: Introitus, Graduálé, Alleluja, Offertorium

Azután kialakultak a változó részek: az Introitus (Bevonulási ének), a Graduálé (válaszos ének, amit sokszor katedrálisok szentélylépcsőin énekeltek), az Alleluja, az Offertorium (Felajánlási ének, amit a Zsinat utáni liturgikus reform fakultatívvá tett, szövegét nem is közli az új Misekönyv, de lehet népénekkel, orgonajátékkal vagy éppen csenddel helyettesíteni), a Communio (Áldozási ének) és a szentmisét záró kivonulási ének, ami általában népének (pápai, nemzeti himnusz, Szűz Máriát, a szenteket dicsőítő énekeink).

Ezek közül kettő igen jellegzetes. Az Introitus, a Bevonulási ének, ami egy antifóna és zsoltárversek – addig énekelték, éneklik ma is, amíg a papság az oltárhoz nem ér, véget ér a bevonulás, a füstölés, a szentélyben való elhelyezkedés. Kezdő szava jelzi az adott ünnepet: Ad te levavi… (Advent 1. vasárnapja), Rorate (Advent 4. vasárnapja), Invocavit (Nagyböjt 1. vasárnapja), Resurrexi (Húsvétvasárnap), Omnis terra (Évközi 2. vasárnap), Requiem aeternam (gyászmise). A 2008-as legújabb latin Missálé – ami alapján a mostani magyar revíziós új misekönyvünk készül, hacsak lehet – nagy betűkkel szedte ezeket a szavakat. Persze továbbra is érvényes, hogy a hivatalos kezdő éneket lehet népénekkel helyettesíteni (Szeretettel jönnek hozzád, Futva jöttem elibéd, Kezdődik az ének) kifejezetten ott, ahol nincs szkóla, templomi kórus.

A szentáldozási ének

A másik a Communio, az Áldozási ének, aminek az antifónája benne van a misekönyvben, de ki lehet egészíteni zsoltárokkal. Ezek mind a köztünk lévő Krisztusra utalnak, az Eucharisztia titkára illetve annak magunkhoz vételére, a szentáldozásra. E hivatalos liturgikus szövegek pótlására, a nép megszólaltatása születtek a legszebb eucharisztikus énekeink: Üdvözlégy, Oltáriszentség, Ez nagy szentség valóban, Zálogát adtad ó, Jézus… (főképpen a 18. században). Sajnos ritkábban énekeljük az Ó, Uram, nem vagyok én méltó… kezdetűt, pedig ez teljesen illeszkedik a liturgia szövegéhez. Ezek között is talán a legkedveltebb az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusra készült Győzelemről énekeljen… 4 versszakos himnusz (Kudela Géza és Bangha Béla szerzeménye), aminél jobb az idei Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra sem született.

Az orgona és a különféle hangszerek csak kísérik az egyházi énekeket, azokat nem nyomhatják el, helyükbe nem léphetnek. Így válik igazzá – amit a II. Vatikáni Zsinat óhajtott: az egyházi énekek – különösképpen is az Eucharisztia bemutatása során énekeltek – feleljenek meg a katolikus tanításnak, merítsenek elsősorban a Szentírás és a liturgia forrásából (vö. SC 121).

05 június 2021, 20:18