Jézus tanúi: Janka Ferenc atya elmélkedése Mennybemenetel ünnepére

Jézus mennybemenetelének rövid leírása Márk evangélista beszámolója szerint a gyors búcsúzás és a sikeres befejezés érzését kelti bennünk. Kicsit hasonlóan a népmesék befejező fordulatához, ahol a főhős a küzdelmek után elnyeri méltó jutalmát és boldogan él amíg meg nem hal.

A hirtelen átalakulás azonban már a mai evangéliumi rész közvetlen előzménye fényében is váratlan és meglepő. Jézus a tizenegynek megjelenve „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták (Mk 16,14). Ezek után elképesztően gyors a fordulat és szinte érthetetlenül mély az a bizalom, amivel Jézus a tanítványokra bízza az evangélium hirdetését, felvétetik a mennybe, és az Isten jobbjára ül. A tanítványok pedig elmennek és hirdetik az evangéliumot.

Olyan jó, hogy az Újszövetség tágasabb összefüggése mélyebben kibontja ezt a végletekig tömörített beszámolót és bepillantást enged abba folyamatba, amelynek Jézus mennybemenetele nem végállomása, hanem szerves része.

Aranyszájú Szent János Liturgiájának igei és áldozati részét, pontosabban a hitjelöltek és a hívők liturgiáját megelőző, nem nyilvános része a proszkomídia, az eukarisztikus adományok, a kenyér és a bor előkészítése. Ennek a Bárány áldozatát a betlehemi születéstől a kereszten át a megdicsőülésig megjelenítő bensőséges szertartásnak az összefoglaló papi imája tárja fel azt a tágasságot, amivel az apostoli egyház az Úr mennybemenetele után szembesült:

„A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a paradicsomban a gonosztevővel, a királyi székben az Atyával és a Szentlélekkel voltál, mindeneket betöltve, mint körülhatárolhatatlan”.

Ugyanazzal a teljességgel találkozunk itt, amit a Szentleckében Szent Pál Efezusiakhoz írott levele kimeríthetetlen filozófiai mélységgel sejtet meg:

 „Egy az Isten, és mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,6).

Szent Lukács az Apostolok cselekedeteinek kezdetén a negyvenedik napra helyezett mennybemenetellel érzékelteti azt a lassabb érlelődési folyamatot, amire a tanítványoknak szüksége volt ahhoz, hogy a teljes bezárkózásból és összeomlásból a hit nyitottságára és szilárdságára jussanak. János evangéliumában Jézus már előre megígéri a Szentlelket, a „Paraklétoszt” aminek eredeti jelentése Pártfogó, Segítő és ezért Vigasztaló. Ez a másik Pártfogó ennek az átalakulásnak az isteni szeretet felőli oldalát deríti fel. A pünkösdi, ötvenedik nap eseményei pedig azt az isteni energiát és erőt mutatják be, ami nélkül ez a mélységes átalakulás nem történhetett volna meg.

Életünk kisebb-nagyobb búcsúzásai sohasem mentesek az elválás szomorúságától. János evangélista Jézus lábmosás utáni hosszú búcsúbeszédében nyíltan beszél is erről az érzésről, de egyben egy csodálatos tapasztalatra utalva világítja meg ennek a végső távlatát.

„Ti szomorkodtok, de a szomorúságotok örömre, fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra”. (Jn 16,20-23)   

Jézus mennybemenetele kapcsán az apostolokat joggal tölthette volna el újra az elhagyatottság szomorúsága. Lukács evangélista mégis örömről számol be, ami abban teljesedett ki, hogy a közösség egy szívvel-lélekkel kitartott az imádságban, várta, hogy a Szentlélek ereje töltse el őket majd pedig az a remény, hogy Jézus úgy jön majd el, ahogy elmenni látták.

Jézus második eljövetelének az utolsó ítélettel összekapcsolt várása nyitja meg a végső időknek azt a távlatát, amibe a mennybemenetel és a pünkösd is beleilleszkedik. Az üdvösség és a kárhozat témája egyébként Márk evangélista tömör beszámolójában is felvillan. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik.

A végső időkkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk a mikor lesz, milyen lesz kérdéseket előtérbe helyezni. Vagy ezekbe belefáradva belefeledkezni a hétköznapok teendőibe. Pedig a végidőkről szóló tanítás, az eszkatológia feladata elsősorban nem az, hogy emberi kíváncsiságunkat kielégítve a halál utáni élet részleteit feltárja nekünk. Inkább az, hogy segítsen helyes döntést hozni a jelen élet viszontagságaiban és szüntelenül emlékeztessen bennünket küldetésünkre. Arra, hogy a mindenek felett álló, mindeneket átható és mindenben jelen lévő Isten a megdicsőült de mégis titokzatosan velünk maradó Krisztusban bennünket is arra hív, hogy szentségben és igazságban irgalmas szeretetének tanúi legyünk egészen a föld végső határáig.