Keresés

Vatican News
Apa és fia Apa és fia 

Amint: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

Sokan szenvednek az apai vagy az anyai jelenlét hiányától, töredékességétől, mérgező szeretetlenségétől. Ahhoz, hogy mennyei Atyánkhoz imádkozzunk, és égi édesanyánkhoz fohászkodjunk, meg kell bocsátani szüleinknek, hogy nem voltak tökéletesek. Isten szeretetét utánozva tudunk önmagunkkal is megbékélni.
Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket”.

Az Atya szeretetében gyökerező jézusi vallomás és élet különösen is fontos ma, apahiányos korunkban, amikor sokféle módon tapasztaljuk, hogy válságban a család és különösen az apai szerep.

Freud - akinek nagyhatású nézetei az apakép válságának egyszerre tünetei és tovább mélyítői- az apa alakját valláskritikai kontextusba helyezik. Szerinte a vallásosság a gyermek apához fűződő ambivalens viszonyának kivetülése, hamis tudat, illúzió. Az apa egyszerre elnyomó, felettes én, rivális és irigyelt példakép. A vallásos hit neurotikus tünet, mely beteg, infantilis állapotra utal. A pszichológia tudományos feladata ennek hamis tudatnak a leleplezése, a neurózist okozó elfojtott indulatok feltárása az ember felszabadítása.

Dosztojevszkij utolsó nagy regénye a Karamazov testvérek egészen más úton jár. Míg Freud önkényes hipotézist állít fel, amiből szaftos elméletet gyártva saját ateizmusát tudományos köntösbe öltöztetve igyekszik másokkal is elhitetni, addig Dosztojevszkij egy konkrét apagyilkosság történetével provokál minket. Egy fukar, kaján és kéjsóvár apának, meg három törvényes és egy törvénytelen fiának szerteágazó szenvedéstörténetével. A méltatlan és aljas apával szemben mindegyik fiúnak meg kell védenie magát és a maguk módján ezt meg is teszik. A duhaj és érzelmes Dmitrij, aki szerelemféltésből legszívesebben megölné az apját, de mégsem teszi. A szánakozóan agnosztikus, de egyszersmind radikálisan rebellis Ivan, akinek ördögi kisértéstől terhelt elméje végül is elborul. A semmibe vett fattyú, Szmergyakov, aki a „ha Isten nincs akkor mindent szabad” iváni elvét bosszúálló gátlástalansággal kivitelezi, apagyilkos majd öngyilkos lesz. Végül Aljosa, a szelíd lázadó, aki az emberi kapcsolatok ellentmondásait és bűneit fájdalmas elevenséggel érzékeli, mégis megbocsátó és együttérző szeretettel képes és kész mindezt szemlélni és alakítani.

Dosztojevszkij nem pszichológiai elméletet gyárt, amit utólag akar a világra erőltetni, hanem hallatlan intenzitással fókuszálja figyelmünket a valóságra, és bennünket hív vagy kényszerít arra, hogy az események mozgatórugóit és lehetséges értelmüket kibetűzzük.

Ebben a fájdalmasan sötét kontextusban vigasztaló fénnyel ragyog Jézus kijelentése:

Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.”

Manapság sok olyan emberrel találkozhatunk, akik a Karamazov testvérekhez hasonlóan szenvednek az apai vagy az anyai jelenlét hiányától, töredékességétől, mérgező szeretetlenségétől. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Isten száműzése a világból nem az ember felszabadulásához vezetett, hanem az emberi felelőtlenség növekedéséhez, a másoknak és magunknak okozott szenvedések sokasodásához. Freud téves hipotézisét szívszorító evidenciával cáfolják József Attila költészetének fekete gyöngyszemei is. Ezek szerint Isten nem az emberi boldogság akadálya, hanem a boldogtalan ember utolsó reménysége szenvedésének elviselhetőségére.

„Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

 

Tudod, szivem mily kisgyerek -

ne viszonozd a tagadásom;

ne vakítsd meg a lelkemet,

néha engedd, hogy mennybe lásson.”

(Nem emel föl)

Jálics Ferenc a Szemlélődő lelkigyakorlat című könyvében az istenkép és a szülőkép szoros kapcsolatáról ír.  Ahhoz, hogy mennyei Atyánkhoz imádkozzunk, és égi édesanyánkhoz fohászkodjunk, meg kell tisztítani és meg kell haladni a szüleinkhez fűződő emberi, olykor túlságosan is emberi kapcsolatunkat. Meg kell bocsátani nekik, hogy nem voltak tökéletesek. Mert ezáltal vesszük észre azt, hogy mi is Isten és ember előtti bocsánatkérésre szorulunk. Így oszlik a „szívünk legmélyebb üregeiben cseleit szővő fondor magány”. Isten szeretetét utánozva így tanulunk meg magunknak is megbocsátani és leszünk képesek megengedni, hogy irgalma gyógyítsa sebeinket, jósága pedig kiegészítse hiányosságainkat.

Mert alapvetően mindig két lehetőségünk van. A bosszúállás vagy a megbocsátás. A visszavágást öntudatlanul vagy tudatosan ez vezérli: amint engem bántottak, úgy bántok én is másokat és ártok magamnak is. Az Istenbe szeretetébe kapaszkodó könyörület ellenben így fohászkodik: „bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Jézus szavai ennek az „amint – úgy” mintakövető emberi magatartásnak az isteni eredetét, értelmét és célját nyilatkoztatják ki.

Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.”

Vallomása örök gyengédséggel emlékeztet bennünket arra, hogy nem a bűné az első és nem feltétlenül a bosszúé az utolsó szó. Hiszen a Fiú létének forrása és óceánja az Atya túláradó szeretete a Szentlélekben. Szeretetének mintája az abszolút kezdet és a minden kérdés megválaszolását és minden könny letörlését ígérő végső realitás. Ebbe úgy kapcsolódhatunk be, ha teljes szívünkből teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből úgy szeretjük Őt, amint Ő szeret bennünket.

06 május 2021, 18:02