Keresés

Vatican News
Szőlőtő és a gyümölcsöt hozó vesszők Szőlőtő és a gyümölcsöt hozó vesszők 

Maradjatok bennem: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára

A legfontosabb az, hogy akár sírva, akár nevetve, de felismerjük a magunk énességét és törékenységét, de egyszersmind Krisztusnak, az igazi, isteni szőlőtőnek a semmi és senki máshoz sem hasonlítható elevenségét és életerejét.
Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

A ’risus paschalis’ a ’húsvéti nevetés’ hagyománya elsősorban német nyelvterületen volt több évszázados szokás. Manapság egyre többfelé fedezik fel újra, könyvek foglalkoznak vele. Forrása Krisztus feltámadásának kitörő öröme, aminek fényében még a félelmetes halálnak is az arcába nevethetünk. Eleven cáfolata annak a komor tévedésnek, mely szerint a nevetés az ördögtől való, és egybecseng azzal a nézettel, miszerint Jézusnak is kiváló humorérzéke volt.

A szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló jézusi példa persze önmagában egyáltalán nem vicces. Inkább a mi felfogásunk az, amivel olyan nehezen fogjuk fel az evangélium tanításának lényegét. A húsvéti nevetésben persze sohasem Jézuson nevetünk, hanem saját magunkon, hogy az önirónia derűje megnyissa az értelmünket és a szívünket Krisztus felszabadító, jó hírének örömére.

Általános tapasztalatunk, hogy milyen nehezen tudunk énességünkből, önközpontúságunkból kilépni. Jézus a szőlőtőről és a szőlővesszőkről beszélve azt kéri, hogy „maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”. A szavakat érteni véljük, de többnyire nem eléggé világos számunkra a mondatban feltáruló kapcsolat sorrendje és aszimmetriája. A gyakorlatban mi inkább így gondoljuk: „maradj velünk Uram, és mi veled maradunk”. Jézus ígéretének és a mi elgondolásunknak a lényege azonban egyáltalán nem ugyanaz. A különbség érzékeltetésére legyen szabad most a húsvéti nevetés hagyományába illeszkedő humoros epizódot segítségül hívni, ami Churchillről és feleségéről, Clementine-ről szól.

„Egyik este Churchill és felesége elhatározták, hogy sétálnak egyet Londonban. Ahogy az utcán haladtak, egyszer egy utcaseprő lépett oda hozzájuk, de nem a miniszterelnököt szólította meg, hanem a feleségét. Clementine és az utcaseprő pár percig jókedvűen beszélgettek. Távozóban Churchill kíváncsian érdeklődött, hogy miről esett szó kettejük között. A nő azt felelte, hogy ebbe a férfiba volt szerelmes fiatal lány korában. Erre Churchill:

– Látod, drágám! Milyen jól tetted, hogy nem hozzá mentél feleségül, hiszen most egy utcaseprő lenne a férjed.

Clementine szigorúan Churchillre nézett, majd így válaszolt.

– Nem, édesem. Ha hozzá mentem volna feleségül, akkor belőle lett volna miniszterelnök!”[1]

A fordulatos történet önértékelési és ismeretelméleti görbe tükröt állít elénk egy olyan személyiséggel kapcsolatban, akit történelmi figurának tartunk, és akivel kapcsolatban saját sztereotípiáink is lelepleződhetnek. Megszoktuk ugyanis, hogy sorsunkat magunk alakítjuk, életünk főszerepét mi játsszuk, míg a többieknek csak mellékszerepek jutnak.

Anselm Grün az életközép válságról írt könyvében hasonló fordulat szükségességéről beszél. „Az emberélet útjának felén[2]” az addig bevált megoldások kiüresednek, minden megfakul és elkopik. Sokan azt gondolják, hogy a megoldás a menekülés. Kilépés a házasságból, egy új partner révén egy teljesen új élet kezdete. Előfordul, hogy ilyenkor valaki a papi vagy a szerzetesi hivatását adja fel. Mások belsőleg üresen, gépiesen folytatják életvitelüket. Ismét mások kétségbeesve keresik a legújabb és legdivatosabb kikapcsolódási lehetőségeket, mentális és spirituális áramlatokat és módszereket, ezektől remélve új életcélt vagy legalább az üresség elviselhetőbbé tételét.

Pedig a megoldás nem a menekülés, sem az üres tekintetű és kemény szívű hivatalnoki ügyvitel vagy a kétségbeesett újdonságvadászat. Aki belátja, hogy kudarcot vallott, hogy egyedül nem megy, az megnyílhat az Isten irgalma felé. Aki megadja magát Istennek, az mindent felülíró nyilvánvalósággal élheti át, hogy nem ő az élete főszereplője, akinek Isten kisebb nagyobb kegyelmekkel úgyszólván „besegít”. Hanem az Isten kezében van az életem, és ha belé kapaszkodom, csak akkor sikerülhet. Ha Isten az én erősségem és oltalmam, ha ő az én váram és menedékem, akkor nem veszek el, bármi is történjen. Ez a radikális fordulat a hit fordulata, a második megtérés, az új élet kezdete.

„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.”

Amikor az emmauszi tanítványok megkérik Jézust, hogy maradjon velük, mert már esteledik és hanyatlik a nap, akkor talán a legemberibb kérést intézik a Mesterhez. Amikor pedig Jézus azt kéri tanítványaitól, hogy maradjanak benne, akkor a legistenibb kérést intézi hozzájuk és hozzánk. A legfontosabb az, hogy akár sírva, akár nevetve, de felismerjük a magunk énességét és törékenységét, de egyszersmind Krisztusnak, az igazi, isteni szőlőtőnek a semmi és senki máshoz sem hasonlítható elevenségét és életerejét. Hogy benne maradva és megtisztulva bőséges termést hozhassunk az örök életre.

 

[1] https://www.tudasfaja.com/a-legendas-beszelgetes-ami-churchill-felesege-es-egy-utcasepro-kozott-zajlott/ 2020.10.14.

[2] Anselm Grün: Az emberélet útjának felén

29 április 2021, 13:41