Keresés

Vatican News
Irgalmas Szentháromság (Caritas Müller OP kisplasztikája) Irgalmas Szentháromság (Caritas Müller OP kisplasztikája) 

Úgy szerette… Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára

Hogyan szereti hát az Atya a Fiút és a világot? Úgy, mint a Fiát vagy jobban mint a Fiát? Milyen Isten az ilyen? Milyen szeretet az ilyen? Milyen egyáltalán a Szeretet? A kereszténységgel egyidős a kérdés, hogy megférhet-e egymással Isten tökéletessége és szenvedése.
Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

Amikor óvodás gyermekek bábszínházi előadást látnak és egy olyan jelenet következik, amelyben a főhőst közvetlen veszély fenyegeti, a kicsik kórusban kiáltják, hogy vigyázz! Vigyázz!

Pilinszky egy rádióbeszélgetésben hasonló gyermekkori emlékét idézte fel. „Amikor először voltam moziban egy passiófilmet vetítettek. Némafilm volt. Amikor Krisztus Urunkat meg akarták feszíteni, fel akartam szaladni a mozivászonra. Utána beteg is lettem, lázas lettem…”[1]

A gyermekek reakciója a felnőtteket is megérinti. Azért is, mert megható látni ezeknek az emberpalántáknak a jóval azonosuló együttérzését. Meg azért is, mert ki-ki visszaemlékezhet saját gyermekkorának hasonló helyzeteire: mesehősökkel eggyé váló, páratlan intenzitással megélt küzdelmekre és győzelmekre, az ármány és a szerelem magával ragadó katarzisaira.

Akinek saját gyermeke van, vagy valakit sajátjaként szeret, elszorult szívvel olvassa Ábrahám áldozatának történetét (Ter, 22,1-19). Mit érezhetett Ábrahám, amikor elindult Izsákkal Morija hegyére. Isten, akinek hitt, aki ígéreteit beteljesítve neki eddig mindent megadott, most egycsapásra mindent visszavesz. Már kész a farakásnyi oltár, már lobog a tűz, már emelkedik a kés… Gyermeki lélekkel szinte kórusban kiáltjuk, hogy vigyázz! Vigyázz!

És az Isten valóban vigyáz. Vigyáz Izsákra, mert egy kos révén gondoskodik másik áldozatról.  Vigyáz Ábrahámra, akinek nem kell saját fiát feláldoznia, tanítást adva arról is, hogy az Isten soha nem kíván emberáldozatot.  

Amikor most a Szentírás legszebb és legdöbbenetesebb mondatát olvassuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”, akkor minden eddiginél jobban elszorul a szívünk. Gyermeki módra egyszerre vagyunk boldogok és egyszerre dermeszt meg bennünket a félelem. Örömünk forrása az, hogy – emberi módon szólva – Isten a saját Fiánál jobban szeret bennünket, hisz nekünk adta, értünk adta oda. Rémületünk oka pedig az, hogy látjuk, hogy a világ nem figyelt és nem vigyázott erre az ajándékra. Jézus a kereszten szenvedett, meghalt és eltemették. Sőt, némelyek teljesen félreértve a lényeget, még arra is gondolnak, hogy milyen Isten az, aki véresen feláldozza saját Fiát azért, hogy kiengesztelődjön a világgal?

Hogyan szereti hát az Atya a Fiút és a világot? Úgy, mint a Fiát vagy jobban mint a Fiát? Milyen Isten az ilyen? Milyen szeretet az ilyen? Milyen egyáltalán a Szeretet?

Egy fiatalon, balesetben, nyaktól lebénult paptestvérünk édesapja mondta kerekesszékbe kényszerült fiának: „Fiam, ha tehetném, helyet cserélnék veled!”. Ha egy emberi apa képes ennyire szeretni a fiát, mennyivel inkább szereti a mennyei Atya a Fiút, akivel egy a Szentlélekben. A Lélek által a Fiú szenvedésében és halálában is egy az Atyával és az Atya egy vele.

A kereszténységgel egyidős a kérdés, hogy megférhet-e egymással Isten tökéletessége és szenvedése. Jézus isteni és emberi természetének megkülönböztetése némi teológiai segítséget jelent, de személyének egysége és az isteni személyek egylényegű volta újra felveti a problémát.

Isten szenvedésképtelenségének ontológiai igazsága azt jelenti, hogy Istent, rajta kívül senki és semmi nem kényszerítheti olyasmire, amit ő nem akar vagy nem enged meg. Azonban már Órigenész megsejti, hogy Isten szabadon megnyilvánuló együttérzése ’compassio’-ja nem tökéletlenség, hanem teremtményei iránti szeretetének még nagyobb tökéletessége.

A kereszten Krisztus képében az Atya szenvedését állító ’patripasszionizmus’ sem azért bizonyult téves tanításnak, mert az Atyának a Fiúval való együttérzését, együtt-szenvedését állította volna, hanem azért, mert Istennek Atya, Fiú és Lélek szerinti megjelenéseit csak ideiglenes szerepeknek, állandó személyes valóság nélküli megnyilvánulásoknak,’modus’-oknak tartotta.

A Szeretet csodájába és drámájába enged bepillantást Szent Pál apostol, a kereszt titkának teológusa, amikor a szeretet himnuszában ezt mondja „A szeretet nem a maga javát keresi” (vö.: 1Kor 13,5). Amikor az Atya szeretetből a Fiút odaadja a világ életéért, akkor ez nem csak a Fiút, főképp nem csak az ember Jézust érinti, hanem a teljes Szentháromságot. Az Atya együttérző Szeretete testesül meg a kereszthalálig engedelmes Fiú Szeretetében és árad ki az új életre támasztó Szeretet Szentlelkében. A Teremtő-Szeretet, Önátadás-Szeretetként emberré lett. Bűneink miatt a halált is vállalta, de feltámadva és a Szentlelket elküldve Megszentelő-Szeretetként hív bennünket az örök életre.

Nem nekünk kell immár mintegy Isten ügyéért aggódva kiáltanunk, hogy vigyázz! Vigyázz! Krisztus húsvéti misztériuma szólít meg bennünket hasonlíthatatlan szelídséggel és erővel: Vigyázzatok! Vigyázzatok! Vigyázzatok egymásra és magatokra, hogy Szeretetemben elnyerhessétek az örök életet!

 

[1] Kuklay A.: A kráter peremén, 202.

 

11 március 2021, 17:20