Krisztus megkeresztelkedése Giotto festményén a Szentháromság szeretetét tárja fel
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Akit az angyalok megénekelnek Betlehemben, amiért a pásztorok dicsérik és magasztalják az Istent, akit messze földek bölcsei leborulva imádnak, Mária egyszülöttét most a Jordán folyóban e gyermek Örök Atyja sajátjának mondja: „Íme az én szeretett Fiam”. Az Atya öléből a vízben megmártózottra ereszkedik a Szentlélek, Istennek pedig „kedve telik benne”.
Giotto ezt a fölséges titkot, a fiúi alázat és az atyai örvendezés misztériumát festette meg a páduai Scrovegni nevű nemesember Mária kápolnája falán, a tizenkétéves Jézus templomi tanítása és az említett kánai borcsoda jelenetei között.
Jézus imádsága szótlan beszéd az Atyjával
A toszkán mester 1303-1305 között festette meg huszonkettő képben Jézus, fölötte pedig 12 jelenetben Szűz Mária életét. „V” alakban megnyíló sziklák közt folyik a Jordán vize, ebben áll derékig Jézus. Keresztelő János valójában nem keresztel, még csak be sem meríti Jézust a folyó vizébe, hanem jobbjának beszélő gesztusával (adlocutio) „Isten bárányának” jelenti ki. Jézus – ahogy Lukács gondosan megjegyzi – kezeit kitárva „éppen imádkozik”. Az ő imádsága szótlan beszéd az Atyjával, aki megjelenik a csodálatos mennyei kék mező közepén. Giotto az éppen csak bontakozó új látásmód jegyében „rövidülésben” mutatja az Atyát, aki hatalmas lendülettel, fehér fényözönben behajol a térbe, erős karjával Fiára mutat. A hétszáz éves freskón sajnos csak sejteni lehet az Atya és Fiú közt a kitárt, fehérszárnyú galambként ábrázolt Szentlelket. Jézus fejére aranyfény csorog a Lélekből, három irányban szétnyílva: a Szentháromság titka: ami az Egyszülöttjét küldő Atya, az alázatos emberségre ereszkedő Szentlélek és az imádkozó Isten Fia!
A bűntelen Jézus kereszteli meg a vizet
Balról a sziklaparton angyalok állnak, ketten Jézus ruháját tartják: a vöröset, melyet János is visel, a vértanúságig menő emberség öltözetét, és a kéket, mely a mennyek országának a színe. Jézus Isten és ember, egyszerre mindkettő, valóságosan és véglegesen.
Giotto képét lírai realizmus jellemzi, egy kivétellel. A víz! A víz nem vízszintes s ez nem a mester vagy segédje hanyagsága, hanem üzenet. Nem Jézus keresztelkedik meg, hanem ő kereszteli meg a vizet, mely a vízözön és a Vörös-tenger fáraópusztító, halált-hozó ereje. Mi azért merülünk a vízbe, hogy elpusztítsa bennünk a bűnt. A katakombák keresztényei „folyékony sírnak” tekintették. De itt nem az! A színe sem víztiszta kék, hanem zöld, az élet színe. Mint a korábbi képeken Joachim és József zölden viruló vesszeje, Pünkösd Szentlelkének a színe, aki, ha árad, „megújítja a föld színét”. És itt a folyó árad, dagad, nemcsak szeméremből takarja derékig Jézus testét, hanem jele a feltörő új Életnek. „Benne Élet volt” – írja a szeretett tanítvány –, ami most megnyilvánult és feltárult.
A keresztvízben élet születik
Nos, ez a víz, most már így megkeresztelten, az Élet vize. Benne Élet van. Nézd csak meg! Giotto Jézus lába mellé egy halat festett, mely tátott szájjal, csodálkozva-imádkozva Jézushoz úszik, Teremtőjéhez, Mesteréhez. Nem, ez nem csak jelkép! A parton, Keresztelő János és András apostol mögött egy fiatalember áll. Egyedül ő nem visel glóriát. Egyedül ő nem visel még glóriát, amíg el nem éri őt is az a víz. Az életadó keresztvíz. Az apostollal együtt az Egyház képe. Azok közössége, akik már megtisztultak és akik még a keresztség-adta Isten-gyermekségre várnak. Giotto mester, köszönjük! De még inkább Neked, egyetlen Urunk és igazi Mesterünk!