Keresés

Gianluca Firetti, a cremonai fiatal srác, mindig derűs és bíztató Gianluca Firetti, a cremonai fiatal srác, mindig derűs és bíztató  

Gianluca Firetti, aki betegágya katedráján Jézusra tanítja a vigasztalni jött papot

János-Lukács, mert ezt jelenti a neve, az észak-olaszországi Cremonában született 1994. szeptember 8-án és alig húszévesen, 2015. január 30-án halt meg. Ő is csontszarkómában, mint a 18 éves Chiara Luce Badano. Fiatalon ellobbant életek, mégis róluk beszél a hívő közösség, mert példát hagytak maguk után, a Jézushoz ragaszkodó mélységes szeretet örökségét, mely fölülírta az élet, a test élni akaró követelését és emelt fővel keresztülmentek a halál kapuján, hogy az Élettel találkozzanak.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A hasonlóság miatt gyanút fogtam és végiglapoztam a huszadik és a mostani században élt seregnyi fiatal kortársuk életét. Döntő többségük súlyos betegség próbatételén ment keresztül, amiben, mint a megszentelődés lehetőségében, valójában Jézus életét élték meg. És lettek egészen hasonlóak Őhozzá. A közös nevező a betegségben testet öltő próbatétel és kísértés, ami konszekrálta, átváltoztatta őket. Ők is kérik, mint az egyetlen Mester, hogy „ha lehetséges, múljék el az a kehely” (Mt 26,39). Ám Jézushoz hasonlóan ők is hozzáteszik: „De hiszen éppen ezért jöttem” (Jn 12,27). Végül is misztérium ez! Nem logikus és nem természetes! Kegyelem. Példájukra azért nyílik meg a szemünk, mert erre a kegyelemre mindnyájan olthatatlanul szomjasak vagyunk, ők pedig azt tanítják, hogy ma mellettünk, közöttünk, bicebócának és egészségesnek, kicsiknek és nagyoknak éppúgy fölfakad ez a Forrás.

Nemde ezeket kellett elszenvednie, hogy bemehessen…

Gianluca 1994-ben született, éppen négy évvel Chiara Luce „megérkezése” után, amikor még virágzott Olaszország, amikor erőtől duzzadó, sokszínű egyházi mozgalmak hozták lendületbe a plébániai közösségeket. Ebbe a világba született bele egy Cremona melletti Sospiro, magyarul „sóhaj” nevű községben, ahol az édesanya Laura és az édesapa Luciano gondosan nevelik két fiúgyermeküket, Gianlucát és Federicót. Gianluca valójában nem tűnt ki sem a családban, sem az iskolában, de még a templomi közösségben sem. Egészséges, normális fiatal srác, aki nagykamaszként természetesen elrejti érzelmeit, miként a kortársai. Így a valóság nem annyira a felszínen, a szavakban rejlik, hanem mélyebben, ahol a szív lakik. Noha szereti Jézust, néha mégis morog vasárnaponként, amikor templomba kell mennie. De azért elmegy.

Gianluca különlegessége a Jézus-hozta új élet „fonák-igazsága”

Éppen tizennyolc éves, amikor egy fociedzésen – mert természetesen ő is megszállott „calciatore”, azaz futballista – hirtelen szúrást érez a jobb térdében, anélkül, hogy elesett, vagy rúgás érte volna. Felfigyel az ismétlődő fájdalmakra és kivizsgáltatja magát. Agresszív csontrákot állapítanak meg nála is. Ekkor kezdődik az ő „útja”, amit „emmausz-járásnak” is lehet nevezni, annak végéről visszatekintő jézusi megállapítással: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26). Gianluca is meghívást kap erre a „belépésre”, ami azonban rendszerint nem ünnepélyes, s a legkevésbé sem hivatalos, hanem az életben szinte „magától adódik”. Szív kell hozzá és barátok, társak. Gianlucánál éppen a barátnője, Valentina. Mesélni kezd neki a cremonai „Vida” gimnázium hitoktatójáról, don Marcóról. Gianluca készséges, miként don Marco is. Találkoznak. Egyszer, kétszer, sokszor, mígnem barátok lesznek Krisztusban egy örökkévalóságra. Gianluca betegágya körül gyorsan és egyre bővülő számban egy baráti kör alakul ki, melynek tagjai ugyanazt a különlegességet érzik, hogy „itt lenni jó”. Ez pedig a Jézus-hozta új élet „fonák-igazsága”: a kicsiké, a lebetegedőké, a lassanként elmúlóké.  

Amikor don Marco megérkezik, derűs kiáltást hall: „Avanti! Gyere csak! A bár mindig nyitva!” Minthogy sokat hallott már Gianlucáról, készült a találkozásra. Egyszerűen, de igényesen, papi inggel, megválasztott bibliai igékkel, egy negyvenéves pap megélt tapasztalatával. Megy, hogy vigasztalja és felkészítse a beteget. Mint oly sokszor egyébként. Don Marco leírta a tapasztalatát, ebből idézek most:

A vele való találkozás egyedül nekem tett jót. A két tapasztalat – egy fiatal srácé, aki bár szenvedett, de kétségbe nem esett, és az enyém, egy hívő léleké – valójában eggyé tett minket. Gian életét Isten előtt és az enyémet magam előtt. Az ő tiszta, szenvedés tisztította életét és az én nehézkes és fáradságos életemet. Gian hite előtt az enyém sokszor mikroszkopikusra zsugorodott. Ő fiatal és bölcs, beteg, de a szíve egészséges, mely mindenkit tudott szeretni, ahogy kicsit előredőlve minden apróságért hálát adott: Grazie! Köszönöm! És bocsánatot kért minden nehézségért, amivel megterhelte a környezetét. Amikor betegszállítók elvitték a lift nélküli lakásából a hospice-ba, Bocsássatok meg! – szólt – Sok lépcsőn kell ám engem levinni!

Gian „nyitott evangélium”  

Gian egyszerűen lefegyverző. Mint maga az evangélium. Minden nap elmegyek hozzá, késő délután, vagy este. Látnivalóan készül a találkozásra. Arcán a fájdalom mellett átszellemült öröm. Giannal találkozni, vele beszélgetni, őt hallgatni, nekem olyan, mintha az evangéliumot lapozgatnám, mert ő „nyitott evangélium”. Tehát akkor igaz, atya? – kérdezte egyszer tőlem. Mi igaz, Gian? – kérdeztem vissza. Hogy te azért jössz hozzám, hogy megtérj? Ezt mosolyogva mondta, de valahol mélyen homályosan sejtette, hogy betegágyának katedrájáról, otthon, vagy a hospice-ban egyszerűen csak a puszta létével tanít, akár töprengő csendben is, de sohasem szomorúan, összeszedett imádságaival, szemeivel, melyek belülről olvasnak”. „Szép keresztet tett a vállamra az Isten”. Minderről be is számol abban a könyvben, melyet együtt írtak Don Marcóval az utolsó hónapokban. Az előszóban írja: „Végül is – ahogy tegnap Federico testvéremnek mondtam, az ég számára lettünk teremtve. Mindig. Mindörökre. Ebben a könyvben rám találsz, annak minden lapján. És én is rád találok. Érzem, hogy Istenben már barátok vagyunk”.

Gian most is teszi a jót

Gianluca 2015. január 30-án „ment át” az Atya Országába. Pár nappal később legjobb barátai vitték a vállukon Gianit a temetőbe. Aki még ott is, felemelt ujjal, csendesen tanította őket. Két héttel halála után a cremonai szeminárium nagytermében mintegy ezer néző, jobbadán fiatalok jelenlétében szólaltatták meg azt a könyvet, amit Gianluca don Marcóval együtt írt. „Ez a könyv jót fog tenni” – mondta don Marcónak, amikor elkészültek vele. Gian most is teszi a jót, Istennek legyen hála!          

(vl)

 

16 november 2020, 10:09