Emberi és isteni hatalom: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 29. vasárnapra

Bonyolult leckét kellett megtanulnia Izraelnek a babiloni fogság idején. Együtt kellett szemlélnie előbb kiválasztottságának és bűnének, Isten irgalmának és büntetésének valóságát, majd pedig, a fogság és száműzetés letelte után, el kellett fogadnia, hogy Isten egy idegen nemzetet tesz naggyá, éppen saját népe érdekében, azért, hogy saját dicsőségét, saját egyetlenségét kinyilvánítsa az egész világ előtt. A babiloni fogság (Kr.e. 587-539) súlyos megrázkódtatás, és egy ilyen megrázkódtatásból sokat lehet tanulni. A babiloni hatalmat perzsák törik meg, egy másik idegen hatalom. A nagyhatalmak új és új erőpróbái nem semmisítik meg Isten szeretetét és szövetségét, amellyel népe iránt van.

A népnek szüksége van iránymutatásra, hogy a sokféle eseményben felfedezhesse Isten gondoskodását. Ez az útmutatás nyilvánul meg Izajás könyvének vasárnapi szakaszában, a 45. fejezet részletében. A próféta ez alkalommal Kürosz perzsa királyhoz beszél, Isten hozzá intézett szavait közvetíti, ámde Izrael színe előtt, valójában és elsősorban Izraelnek üzenve. Küroszt – rendkívüli módon – „pásztornak” (Iz 44,28) és „felkentnek” (Iz 45,1) is nevezi. Azt a címet adja neki, amely elsősorban a Dávid házából származó felkent uralkodóknak, majd pedig az Istentől adott üdvösség kivételes közvetítőinek járt. Isten „nevet szerez” Kürosznak, vagyis naggyá és ismertté teszi őt a világban (45,3-4). Érdemes a bábeli toronyépítés történetét felidéznünk, ahol az építők nevet akarnak szerezni maguknak (Ter 11,4). Itt épp az ellenkezője történik: Isten nevet szerez annak, aki elfoglalta Babilont.

Az Ókori Kelet történetének kutatói figyelmeztetnek: Kürosz nem alázta meg Babilont, vér nélkül foglalta el. A babiloni birodalmat sem törölte el teljesen, határait megőrizte. A fogságban lévő, illetve Jeruzsálemben megmaradt zsidóság nem tudhatta, milyen sorsra számíthat a megdöbbentő gyorsasággal felemelkedő és világhatalmat gyakorló uralkodótól. Izajás szavaival Isten azt üzeni: Kürosz útja valójában Isten diadalmenete. A szöveg először felidézi ezt a páratlan győzelmi sorozatot, azután biztossá teszi, hogy valódi címzettje a zsidó nép, Isten választottja. Kürosz győzelmeire a többi nép alávetésének képei utalnak. Királyok, akiknek derekán Isten megoldja az övet: ők elveszítik méltóságukat, leteszik felsőruhájukat, mint a rabszolgák szokták, képtelenek a további harcra. Városok, amelyek kénytelenek beengedni az új uralkodót és seregeit: tárt kapuval megadják magukat. Isten halad a győztes Kürosz előtt, ő készíti az utat, ő adja neki a nemzetek kincseit, végül is azért, hogy saját dicsőségét kinyilvánítsa.

S hogy mindennek Isten meg nem bánt, vissza nem vont szeretete az alapja, amellyel Izraelt szereti, azt így mondja el: „Szolgámért, Jákobért, és Izraelért, választottamért szólítottalak neveden” (Iz 45,4). Kürosz „nem ismerte” Istent, az egyetlent. A zsidó népnek viszont éppen az a küldetése, hogy ezekben az eseményekben meglássa Isten vezetését, az egyetlen Isten dicsőségének kinyilatkoztatását. „Felövezlek téged, noha nem ismertél” – mondja Isten Kürosznak. Vagyis: hatalmat adok neked, hogy „megtudják napkelettől napnyugatig, senki sincs rajtam kívül, én vagyok az Úr, és nincs más!” (Iz 45,5-6). Második Izajás teológiájának szíve ez: Isten egyetlensége és dicsősége. Isten uralkodik és dicsőséges, hatalmas: ugyanakkor szereti népét, rajta keresztül az egész világot.

Jézus nem ad ilyen magasztos címeket kora hatalmasainak: királynak, császárnak, főpapoknak. Igaz, azt mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené!” Az államhatalom viszonylagos jó: a békét szolgálja, amikor értelmes rendet tart fenn. Aki azonban jól gyakorolja a neki adott hatalmat, valóban fontos szolgálatot lát el. És aki aláveti magát az ilyen hatalomnak, vagyis együttműködik egy igazságos és testvéries világ építésében, megsejt valamit Isten országából, abból a bensőséges közösségből, amelyre mindannyian vágyakozunk.

Évközi 29. vasárnap, A év