Keresés

Vatican News
2020.09.16 Disegno del sole sul bagnasciuga (sole, mare, sabbia) Nap, víz, homok 

Amíg közel van…Martos Balázs elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

Ahogy van a csillagoknak sajátos együttállása, ahogy két ember találkozhat egy vissza nem térő pillanatban, ahogy felnyílik a szív egy másik titokzatos erőterében, valahogy úgy tárul ki Isten szíve is, hogy minket felbátorítson, meghívjon, befogadjon.

A mai ember felgyorsult, s ezzel együtt gyakran felületes. Annyi sok benyomás éri, nincs ideje, hogy a dolgoknál elidőzzön, de nem is várja el, hogy ez vagy az mélyen megérintse. „Ennyi. Kész. …és pont.” Amikor a liturgia terébe lépünk, más életszemlélettel találkozunk. Sokszorosan ismételt szavak és gesztusok, évezredek óta visszhangzó és egymásnak felelgető mondatok jelölik, díszítik és töltik be ezt a teret, szinte csak arra várva, hogy mi maiak is bekapcsolódjunk, valahogy mégis észleljük és átvegyük rezgésüket.

Hogy mi az, ami a mostani szakaszban visszacseng, újra megszólal és megszólít? Izajás 55. fejezetéből hallunk néhány mondatot. Párosával, visszhangosan beszél a próféták fejedelme: az ÚR „kereséséről”, aztán mindjárt „hívásáról”; az „istentelen” útjáról, majd a „bűnös” gondolatairól, amelyeket el kell hagynia. Az Úrról, aki „megkönyörül”, illetve „nagylelkűen megbocsát”. Mintha itt, ebben a megbocsátást hirdető mondatban volna az egész gondolatmenet szíve. A szöveg erre utal vissza tagadással, aztán pedig természeti képpel. Isten másként gondolkozik, mint az ember, útjai mások, mint az ember útjai, s ebben is, abban is úgy meghaladja az embert, mint ég a földet. Amit ismétlünk, az fontos. Olyan, mint a cseppenként adagolt gyógyszer, amely lassan, de biztosan hat, vérünkké lesz, átjár és átalakít.

„Keressétek az Urat, amíg közel van…!” Ez a felszólítás a könyv középrészét zárja le, a fogság idején működő névtelen próféta óriás, „Második Izajás” igehirdetését. Talán később illesztették a gyűjtemény végére, de ennek nincs igazi jelentősége: a lényeg, hogy Isten különleges beavatkozása, a zsidóság történetének reménykeltő fordulata az az ígéret és tapasztalat, amely mögötte áll. Isten most engedi haza népét a babiloni fogságból. Most, ebben a reménykedő, várakozó, mindent újragondoló periódusban a nehéz szívűeket, a nehezebben indulókat is meg kell győzni arról, hogy van értelme hívni, keresni, kérni az Urat, Izrael Istenét.

S hogy éppen a megbocsátás a központi kérdés? Miféle bűnökkel kapcsolatban? Izajás könyvének e középrészében kevés szó esik szociális igazságtalanságról, lopásról, erőszakról, szexuális visszaélésekről, mindennek még szimbolikus használata sem jellemzi igazán a próféta igehirdetését. Mintha éppen a hitetlenség és reménytelenség volna a legáltalánosabb baj. Az idegenekkel való együttműködésnek sem a hatalmi vagy anyagi oldala kerül előtérbe, inkább a bálványimádás kísértése az, amellyel a prófétának hadakoznia kell. Persze mindig akad, aki a többieknél „jobban tudja”, s aki talán éppen a hit és a vallás nevében hirdetne bosszúhadjáratot. Ez lenne a földies út és az emberi gondolkodás. Ez az, amihez képest Isten egészen más, amitől az ő gondolatai, az ő útjai olyan messze vannak, mint az ég a földtől.

Hogy Izajásnak ezeket a veretes, súlyos szavait megértsük, és a buzdítását tényleg be tudjuk engedni a szívünkbe, ahhoz legalább egy pillanatra meg kell éreznünk Isten kegyelmének azt a bőségét, amely akkoriban megnyilvánult. A próféta Isten gondolatait közli, de az emberek láthatták az ő útjait, megtapasztalhatták, hogyan bánik velük, milyen szeretettel gondozza őket. Nem ítélkező igazsággal, hanem gondoskodó irgalommal és hűséggel fordult népe felé. Így jött „közel”, így engedte, hogy keresse az ember, és rá is találjon. Ahogy van a csillagoknak sajátos együttállása, ahogy két ember találkozhat egy vissza nem térő pillanatban, ahogy felnyílik a szív egy másik titokzatos erőterében, valahogy úgy tárul ki Isten szíve is, hogy minket felbátorítson, meghívjon, befogadjon.

„Az én gondolataim nem a ti gondolataitok…” Keményen, helyrebillentő erővel is szól ez a mondat. Mint az evangéliumban a gazdáé, aki Istent személyesíti meg: „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” De az üzenet, a valóság csak kegyelem, csak irgalom.

Évközi 25. vasárnap, A év

16 szeptember 2020, 18:03