Keresés

Vatican News
2018.08.23 Santa Monica 2018.08.23 Santa Monica 

Keresztvízzé kisírt könnyek – Szent Mónika napján egy tengeri utazás emlékére

Onnét néztem a vízre, Ostia kikötője közelében, ahová egykor befutott a hajó Karthágóból, fedélzetén a fiatal Augustinusszal. A part ma sem különleges, homokdűnék futnak a partra, zöld tenyérpineák sorjáznak, de azért ez a part ma is rendkívüli. Messze, ahol elvész a láthatár, kezdődik a Végtelen, s arrafelé sejtjük a Túlsó Partot. Akármelyik parton is állunk, az a Túlsó Part mindig ott van szemközt és szelíden csalogat. Talán ez a titka annak, hogy minden további nélkül, órákon át el lehet ácsorogni a tengerparton, mert vonzásba kerülünk. A Végtelen vonz.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

383 novemberében járunk. Ágoston 29 éves, érett férfi. Édesanyja Mónika 52 éves, három gyermek anyja, akiket mind Krisztusnak tartogatott. Mulier fortis, erős asszony, de a fia is erős, filius fortis. Búcsúzásukról, Ágoston útra keléséről a Vallomásai szólnak a IV. könyv VIII. fejezetében. Ezt olvastam ma reggel ott a parton a tenger mormolásánál: „Fölszítottad bennem, Uram, az elhatározást, hogy Rómába költözzek és ott ugyanazon a katedrán működjek, mint Karthágóban. Nem mulasztom, megvallom előtted, mi érlelte elhatározásomat, mert ebben is érteni és magasztalni kell irgalmadat, amely mélységes rejtőzködésedből mindig segítőnk”.     

Ágoston Istenben olvassa önmagát és így utólag, visszatekintve, mindent egyben lát, amit ő akart, amire anyja akarta rávenni és végül amire jutott, az Isten segítségével. A retorika fiatal tanára azért hagyta ott karthágói tanszékét, mert már nem tudta elviselni a „tanuló ifjúság züllött szabadosságát”. Nemrég még közéjük tartozott, de eltelt, ahogy írja „az őrjöngő csatározásokban”. „Mint megengedett dolgot művelik az olyat is, amit örök törvényed soha meg nem enged”. Ágoston az említett természettörvényre hivatkozás jegyében ma szóról szóra megismételné kijelentését. Rómába „azért igyekeztem, mert ott valamennyi szemtanú állítása szerint ilyesmi nem fordul elő”. Rendes és igényes diákoknak komolyan akar tanítani. De becsületesen hozzáteszi: „Én pedig, mivel itt (Karthágóban) utáltam már az igazi (lelki) nyomort, ott (Rómában) kívántam a hamis boldogságot”.

 

Ezt érzi benne Mónika és utánamegy a fiának Karthágóba, hogy lebeszélje az útról. „De távozásom és odautazásom okát csak te tudtad, Istenem; sem nekem, sem anyámnak ki nem nyilatkoztattad. Anyám keservesen siratta távozásomat s elkísért egész a tengerpartig. Ott kijátszottam őt. Mindenáron vissza akart tartani, vagy velem együtt útrakelni. Azzal ámítottam, hogy egyik barátomat nem akarom itthagyni, míg kedvező széllel ő is tengerre nem száll. Hazudtam anyámnak - ennek az anyának! - és megszöktem tőle. Te ezt is megbocsátottad, és irgalmasan átmentettél engem, undok bűnökkel teljes embert, a tenger hullámain, hogy elérve kegyelmed vizét megfürödhessek benne, s elapadjanak anyám szeméből a patakok, amelyek napról napra a földet áztatták mindenhol, ahova arcát fordította”.

 

A fiú nem tudja felejteni anyja könnyeit. Ám eszmélésében, és ebben áll Ágoston egyedülálló zsenije, csodálatos egységben folynak össze az egyébként különálló részek. Elindul és a novemberi szél ráfröccsenti arcára a mérgeszöld hullámok sós vízét, de ő egyre csak anyja könnyei pergését látja. Ebbe oldódik a sajátja is, ám mindez csak arra jó, hogy fölismerje a kegyelem vizét, melyet Milánóban majd Ambrus püspök csorgat rá. A Vallomásai valójában ilyen egyben-látás. Mint János tekintete az üres sírban: Látott, mert látta a gyolcsokat és a szudárium-kendőt, látott és hitt.

A fiú folytatja anyjáról: „Nem akart nélkülem hazatérni. Alig vehettem rá, hogy az éjszakát hajónk közelében, Szent Ciprián sírkápolnájában töltse. Ugyanazon éjjel titokban elindultam. Ő ott maradt.

Ott maradt sírva, imádkozva. Mi egyebet kérhetett tőled, Istenem, olyan keserves könnyekkel, mint azt, hogy akaszd meg elhajózásomat? De te mélységes végzéssel a lényeget hallgattad meg kéréséből, Nem adtad meg, amit akkor kért, hogy engem azzá tehess, amit mindig kért”.

Leengedem a könyvet a kezemből és hagyom, hogy megindultam belőlem is kicsorogjon az én részem. Ágoston vallomásait nemcsak olvasom, de részt is veszek benne. Arra a kis kápolnára gondolok a pun tengerparton. Cyprián tropaionja, olyan mint Péteré volt Rómában: pici sírkápolna, a vértanú  győzelme emlékére. Itt marad az anya. Tudja, hogy Cyprián püspök későn tért meg, 46 évesen, két évvel később episzkoposszá szentelték és rá tíz évre vértanú lett. Itt topog az anya az éjszakában, amit fia hajója megszalad előle. A fiú így emlékezik: „Jött a szél, vitorláink nekifeszültek s egy-kettőre eltűnt szemünk elől a part, ahol reggel anyám észvesztő fájdalmában panasszal és sóhajjal töltötte meg füleidet. Nem vetted figyelembe. Engem vágyaim szárnyán odaszállítottál, ahol majd megszakad vágyaim Uralma, őt meg fájdalma ostorával büntetted, hús és vér szerint való óhajtásáért”.

 

Már csak ismétlem a kulcsot: „Nem adtad meg, amit akkor kért, hogy engem azzá tehess, amit mindig kért, hogy később megfürödhessek kegyelmed vizében”.  

Ágostont - a hajó fedélzetén - az Isten „átmentette” Karthágóból Rómába.

Ágostont - a keresztvízben állva – az Isten „átmentette” konok nem-hitéből a szentegyházba.

Ágostont az Isten, anyja könnyei láttán mentette át!

Szent Mónika, sírj és így könyörögj érettünk is!        

 

P. Vértesaljai László SJ jegyzete     

27 augusztus 2020, 14:52