Keresés

Vatican News
Sacro Cuore di Gesù, Cristo risorto, Reggio di Calabria Sacro Cuore di Gesù, Cristo risorto, Reggio di Calabria 

Az Egyház jövője – Reményből élünk – P. Szabó Ferenc sorozatának 7. része

P. Szabó Ferenc Egyházunk szemben a kihívásokkal - címmel indított, idei sorozatának 7. és egyben befejező részében rámutat: a hitükért és Krisztus nevéhez való hűségükért üldözött testvéreinkkel együtt, szemközt a rosszal, amely úgy tűnik, kitölti számos ember életének java részét, halljuk meg újra az Úr vigasztaló szavát: »Ne féljetek! Én legyőztem a világot!« (Jn 16,33).

P. Szabó Ferenc - Budapest

A keresztény reménység túlhalad a jobb, emberibb jövő, a békésebb emberi világ látomásán, és azokra a »jobb ígéretekre« (Zsid 8,6) támaszkodik, amelyeknek hordozója, mert tudja, hogy semmi sem »nagyon jó« addig, míg »minden újjá nem lesz« (vö. Jel 21,1–8).”[1]  

A reménység-teológia egyik úttörője, Jürgen Moltmann (szül. 1926) protestáns teológus megújította a hagyományos keresztény eszkatológiát, a végső időkről (feltámadás, ítélet, örök élet) szóló teológiát, így új távlatot adott az ember evilági cselekvésének és a keresztény reménységnek is. Ennek az új szemléletnek középpontjában a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus áll. „Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye” (Kol 1,27).

Az reménység-elvet hirdető, ezoterikus marxista Ernst Bloch utópiáját bírálva Moltmann rávilágít a keresztény reménység lényegére alapvető újdonságára: ez egy novum ultimum-ra, végső újra vonatkozik: hit abban, hogy az Isten, aki Krisztust feltámasztotta, majd minden dolgot újjáteremt.

Európa evangelizálásával foglalkozó szinódusok

A II. János Pál által összehívott Európával foglalkozó 1991-es szinódus[2] hasonló következtetésekre jutott. A keresztény hit kapcsolódik a modern kor legmélyebb reménykedéseihez, mert felszabadítja az embert, de egyben megvédi őt attól, hogy abszolutizálják személyét és felejtsék másokkal való kommúnióját. A pápa ezt a témát választotta: »Tanúi vagyunk Krisztusnak, aki megszabadít bennünket.« Őt követve a szinódus hangsúlyozta az Egyház spirituális feladatát: feléleszteni, erősíteni és megújítani az ember személyes kapcsolatát Krisztussal a hitben. A szabadság és a kommúnió (szeretetközösség) alapja az Istennel való személyes viszony. Itt sokkal többről van szó, mint az »evangéliumi értékek« – legyenek azok az igazságosság és a béke – egyszerű terjesztéséről. Mi, katolikusok meg vagyunk győződve, hogy a keresztény tanúságtétel csak akkor termékeny, ha mély spirituális alapokon nyugszik, és ez sokkal fontosabb, mint az Egyház mennyiségi és intézményes hatalma.”

Az evangelizálással foglalkozó szinódus zárónyilatkozata hangsúlyozta: az új evangelizálás sürgető feladata, hogy hirdesse a Jézus Krisztus által megígért örök életet és feltámadást; mert e reménység nélkül az ember nem tudja felülmúlni a szenvedéseket, nem tud értelmet adni életének.

Ugyanakkor az Istennel való boldog örök élet reménye nem csökkenti evilági elkötelezettségünket, hiszen annak feltétele éppen a szolgáló szeretet.

XVI. Benedek reményről szóló enciklikájának (Spe Salvi) mottója: „Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk.” – a Római 8. fejezetének 24. verse. Benedek pápa szerint az igazságosság kérdése „a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett”. Az ártatlanok szenvedése és a világban tapasztalt sok igazságtalanság „megoldása” lehetetlen a halottak feltámadása nélkül, -  magyarázza a keresztény reményről írt körlevelében. Párbeszédet folytat olyan hitetlen gondolkodókkal, mint Max Horkheimer és Theodor W. Adorno.[3] Az ún. Frankfurti Iskola képviselői elvetik a jóságos és igazságos Isten képét, tekintve a világban levő szenvedést; azt vallják, hogy a valódi igazságosság lehetetlen a halottak feltámadása nélkül. Márpedig ez a hit teljesen idegen az ateista gondolkodóktól.

Ratzinger pápa kifejti, hogy a IV. Lateráni zsinat is (DS 806) tanítja a „negatív teológiát”, a Teremtő és a teremtmény közötti mindig nagyobb különbséget, Isten „képnélküliségét”. De valljuk azt is, hogy maga Isten adott egy „képet” magáról, az emberré lett Krisztusban. „Őbenne, a megfeszítettben a hamis istenképek tagadása a legfelső fokot érte el. Most Isten éppen a Szenvedő alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az ember Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul Szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadása.- tanítja Kat. E. Katekizmusa (KEK 988–1004) Hisszük, hogy létezik  igazságosság. (KEK 1040) Létezik a múltbeli szenvedés »visszavonása«, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ezért az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény – az a remény, melynek szükséges volta éppen az utolsó évszázadok vitáiban vált világossá.”

Benedek pápa még hangsúlyozza: „Meg vagyok győződve arról, hogy, az igazságosság kérdése a tulajdonképpeni, mindenesetre a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett. (…) Krisztus visszatérésének és az új életnek a szükségessége csak akkor válik teljesen meggyőzővé, ha az egyéni élet beteljesedésének és a szeretet halhatatlanságának a vágya összekapcsolódik annak lehetetlenségével, hogy a történelem igazságtalanságáé legyen az utolsó szó.”

Napjainkban pusztít a világjárvány, az ismétlődő természeti katasztrófák mellett az emberi hatalomvágyból és gonoszságból eredő háborúk, kizsákmányolások, ártatlanul szenvedők millióinak is szól a feltámadt Krisztus reménységüzenete, amelyet Ferenc pápa hirdet a világnak:

„Húsvét örömteli híradása ez: Jézus, akit keresztre feszítettek, nincsen itt, feltámadt (vö. Mt 28,5–6). Ez nyújtja nekünk azt a vigasztaló bizonyosságot, hogy a halál szakadéka fölött áthaladtunk, és ezzel a mélységgel együtt legyőzetett a gyász, a siralom és a fájdalom (vö. Jel 21,4). Az Úr, aki elszenvedte a tanítványaitól való elhagyatást, az igazságtalan ítélet súlyát, a becstelen halál gyalázatát, most halhatatlan életének részeseivé tesz bennünket, s nekünk ajándékozza gyöngéd, az éhezőkkel és szomjazókkal, a vándorlókkal és a bebörtönzöttekkel, a perifériára szorultakkal és az eldobottakkal, visszaélések és az erőszak áldozataival együtt érző tekintetét. A világ tele van olyan emberekkel, akik testben és lélekben szenvednek, miközben az újságok mindennapos krónikái borzalmas bűntettek híradásaival telnek meg, amelyeket nemritkán a családi ház falai között követnek el. Ugyanígy telve vannak az újságok a nagy kiterjedésű fegyveres konfliktusokkal, amelyek egész népeket tesznek ki kimondhatatlan próbatételeknek. (…)

A hitükért és Krisztus nevéhez való hűségükért üldözött testvéreinkkel együtt, szemközt a rosszal, amely úgy tűnik, kitölti számos ember életének java részét, halljuk meg újra az Úr vigasztaló szavát: »Ne féljetek! Én legyőztem a világot!« (Jn 16,33). Ma van ennek a győzelemnek a ragyogó napja, mivel Krisztus letiporta a halált, és feltámadásával újra felragyogtatta az életet és a halhatatlanságot (vö. 2Tim 1,10). »Átvezetett minket a rabszolgaságból a szabadságba, a szomorúságból az örömbe, a gyászból az ünnepre, a sötétségből a fényre, a szolgaságból a megváltásra. Ezért mondjuk előtte: Alleluja!« [4]

 

[1] J. Moltmann, Theologie der Hoffnung, Chr. Kaiser Vg, München, 1966, 28–29.

[2]http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok05.htm  – Európa újraevangelizálásával két püspöki szinódus foglalkozott: először 1991-ben, II. János Pál szolgálata alatt, másodszorra pedig a II. Vatikáni Zsinat 50. évfordulóján, 2012 őszén: ezt XVI. Benedek pápa hirdette meg, de javaslatait már Ferenc pápa igyekszik megvalósítani, átvinni a gyakorlatba.

[3] Moltmann érveléséhez hasonló XVI. Benedeké a keresztény reményről szóló körlevelében: Spes Salvi, 42–43.

[4] Szárdeszi Melitón: Húsvéti homília.

 

 

03 augusztus 2020, 09:48