Az egyház válsága és a papság identitásválsága - P. Szabó Ferenc sorozatának 5. része

Egy évtizeddel ezelőtt hirdette meg XVI. Benedek pápa a Papság Évét, amelynek során világszerte eszmélődtek, konferenciákat tartottak, tanulmányokat közöltek a papság válságáról, annak mély gyökereiről, így a hit és a hűség válságáról.[1]

Mostanában, amikor vita folyik a papi identitásról, papok szexuális visszaéléseiről és a papi cölibátus kötelező voltáról, jó lesz tisztázni a szolgálati papság mivoltát.

Az egyház válsága a papság válságában nyilatkozik meg

Emlékeztetek arra, hogy az 1960-as évek végén a „nyugati világban” kirobbant tekintélyi és kulturális válság a zsinat utáni egyházban is éreztette hatását; utalok az  1968-as párizsi és európai diáklázadások társadalmi követeléseire, a katolikus egyházban pedig a Humanae vitae enciklika megjelenése utáni vitákra, a kontesztáló teológusok Kölni Nyilatkozatára. Az egyházi válság különösképpen tükröződött a papság körében: a papok identitásválsága,  kilépések, hivatások csökkenése. Csak egy példa: A papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2263! Utána rohamosan növekedett világszerte a papi és szerzetesi felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40% volt.[2]  Jan Kerkhofs SJ belga szociológus  szerint a paphiány általánossá vált Európában a XX. század végére. Ezt számos statisztikával igazolta. Pl. az egyházmegyés papok száma 1986-ban 159.682 volt, 1995-ben pedig már csak 65.776. Tehát a papság öregszik, rohamosan csökken a papi és szerzetesi hivatások száma.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság szakemberei megállapították, hogy a felszentelt papság krízise lényegében a tágabb értelemben vett „kultúra” válságával függ össze, de ez kihat a hit tartalmára és egyháztani problémákra is.[3] A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg:

1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasak a papságra, tehát fölszentelésük téves volt.  Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést; II. János Pál megszigorította a gyakorlatot.

2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit. Úgy érzik, hogy két tűz közé szorultak: egyfelől idejétmúltnak találják a jelenlegi egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék magukat elkötelezni, hogy elősegítsék a világ fejlődését, hogy osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseiben, alkotómunkájában, hogy esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban.

3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel mint papok kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő, ateista világgal; további okok: eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele; anyagi nehézségek, létbizonytalanság.

4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket; és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának egyik gyökere éppen a hit válsága. (Erre a következőkben visszatérünk.) De vannak e 4. csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite ugyan nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban, egy bizonyos egyháznak. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni saját egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot. Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.

Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik. Továbbá a kilépés ugyan minden korosztályban tapasztalható, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében. „Nyugaton” (Európában és Észak-Amerikában) a kilépések egyik oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római kúriával való összeütközés. Sokszor politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak lázadó, kritikus magatartást, és igyekeznek nyomást gyakorolni a papság többségére is.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma megállapította: A papság mai identitásválságát részben az egyház életének mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi.”

Következő adásunkban látjuk majd, hogy a jelenlegi papi és egyházi válság gyökerében a keresztény hit válsága rejlik.

[1] Akkor a Távlatok 85. számát (2009. Magyarok Nagyasszonya) e témakörnek szenteltük:http://www.tavlatok.hu/85/tavlatok85.htm?fbclid=IwAR1mofR7h_3eT9DGhmaOMoDW54OmrXhXKo_1R_DXAUNfbs7UhkrozTcZXnQ

[2]  Jan Kerkhofs S.J. (Des prêtres pour demain, Cerf, 1998.

[3] A papi identitás kérdéséről tárgyalt az 1971-es püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát pedig magyarul  közzétette a Szent István Társulat.)