Isten kíméletes és igazságos – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra
Az elmélkedés sajátos, vallásos jellegű kifejezés. Olyan meggondolást, megfontolást jelent, amelyben egyszerre valóban gondolkodunk, s közben hagyjuk, sőt kérjük is, hogy Isten vezesse és világosítsa meg a gondolkodásunkat. Az elmélkedés könnyen változik tényleges imádsággá, vagyis Istent szólító beszéddé. Az emberi szellem ilyenkor nyílik a legtágasabbra: egyszerre tekint Istenre és önmagára, a teremtetlen és a teremtett valóságra, egyszerre aktív és passzív, vagyis a legteljesebben cselekvő és a legteljesebben befogadó. Egyszerre kapaszkodik a régtől fogva megismert vagy régebben megtapasztalt valóságba, ugyanakkor éppen annak tényleges és múltbeli valóságában sajátos bizonyossággal ismeri meg a mindenkorit és a jövendőt is.
Az elmélkedésnek ez a formája egyszerre tart a cselekvés, illetve a befogadás felé. A cselekvésre úgy indít, hogy az emberi lény legbelsejét érinti, azt a pontot, ahol szabad szükségszerűséggel választani akarjuk azt, amit jónak ismertünk fel. Itt olyan mélyen változtat meg a jó, hogy szinte csak később vesszük észre, ahogy egyes döntéseinkben is eszerint cselekszünk. A befogadásra viszont azzal biztat, hogy Isten jelenlétének és cselekvésének mindent átható valóságát mutatja, sőt csodálja, nagy bizalommal. S valóban, éppen ezzel az örömteli csodálkozással és nyitottsággal nyílunk meg arra, hogy hasonlítsunk Istenre, akinek jelenlétében elmélkedünk.
A Bölcsesség könyvének ebben a részletében – mint a könyv jelentős részében (vö. Bölcs 8–19) – Salamon király elmélkedik. Ennek azonban nincs történeti jelentősége, legfeljebb irodalmi: érthetővé teszi, hogy a király imádságában a nép tapasztalata, Izrael vándorútjának emlékezete szólal meg. Egy vezetőhöz illenék, hogy kizárólag saját népének szemével, saját érdekei szerint tekintsen a világ eseményeire. De Salamon Istenhez beszél, Isten jelenlétén, Isten kíméletes gondoskodásán elmélkedik. El kell ismernünk, hogy egyes ószövetségi történetekben erőszakkal szembesülünk. De többek között éppen ez a szöveg világosan mutatja, hogyan alakítja át az imádság, az Istennel való kapcsolat, az Isten előtti „elmélkedés”, a történelem eseményeinek hívő meggondolása az ember szemléletét.
Salamon elmélkedése többször visszatérő fogalmakra épül. Egyik a kímélet. Ritka, szép, fontos szavunk ez. Egyszerre utal arra, hogy vannak nehézségek, vannak fájdalmas helyzetek, és arra, hogy ezeket is lehet úgy kezelni, hogy a fájdalom a legkisebb, a nehézség tűrhető legyen, s így a kapcsolat meg ne szakadjon. Aki kíméli a másikat, szereti, megbecsüli, tekintettel van a szükségleteire. Van egy tartomány, amelyben nehézségnek teszi ki, de nem feszíti túl a húrt.
Másik az igazságosság. Salamon szavaiban az igazságosság alapja figyelemre méltó. Ez egyfelől az a tény, hogy Isten mindenkinek gondját viseli, vagyis mindenkire tekintettel van. Nem felejt el senkit. A történeti összefüggés és emlékezet szerint Isten tekintettel volt az ígéret földjének korábbi lakosaira és az ígéret földjét elfoglaló Izraelre is. Mindenki élni akar. A Bölcsesség könyvének tényleges keletkezési ideje szerint (a Kr.e. 2. század végén) az éppen igen kicsiny, de önazonosságát kereső zsidó népre is tekintettel van Isten: nem felejti el megóvni kicsiny, de hűséges népét a nagyok gyűrűjében, hatalmi harcaiban. Az igazságosság alapja másfelől Isten hatalma. Isten nem sieti el, mert meg tudja tenni, amikor eljön az ideje. Amíg pedig „eljön az ideje”, tenni kell a jót, illetve el kell utasítani a rosszat. Jól kell használni az időt.
Az evangéliumban Jézus példabeszédet mond, amelynek főszereplőjében Istenre ismerhetünk. Mint a kíméletes Úr, a gazda bölcsen vár, hogy elváljon a búza meg a konkoly, és vigyáz mindarra, ami jó. Jézus is elmélkedett és imádkozott, és így fogadta el az életet a halálban, a termékenységet azokban, akikért életét adta.
Évközi 16. vasárnap, A év
