Martos Balázs elmélkedése az évközi 12. vasárnapra: Jeremiás viaskodása
Jeremiás viaskodása
Szeretnénk a prófétai könyveket alapvetően úgy olvasni, mint üzenetek sorozatát, amelyekben Isten szólal meg, ahol minden mondattal ő küld fenyegető vagy biztató hírt. Vagy ha nem ez a próféta könyve, legyen hát jól megírt regény, amelynek hősei, ha nehézségek árán is, de egyetlen történetben előre jutnak, fejlődnek. Ha pedig nem lehet regényes a próféta sorsa, legyen legalább dráma, amelyben a szereplők egymásnak feszülése és összetartozása egyesül cselekménnyé. A prófétai könyvek azonban, ha így keresünk fogást rajtuk, kicsúsznak a kezünk közül. Nem szépirodalomnak készültek. Sorról sorra másféle hang szólal meg bennük – de a végén mégiscsak Isten üzen általuk.
Vasárnapi olvasmányunk Jeremiás könyvéből zajos kiáltozásra, sokféle hang egyvelegére emlékeztet. Alig érezzük benne, hogy egységes tervet követne, nincs benne isteni szózat, s ha Isten üzen benne, csak közvetetten, emberek tapasztalatán át. Érdemes megfigyelnünk, kinek a hangját halljuk az egyes mondatokban, hogy valamelyest követni tudjuk a történéseket. Többnyire a próféta beszél, de mindig máshoz, illetve gyakran másokat idézve.
A próféta legelőbb ellenfeleit idézi: „Hallom sokak gyalázkodását: Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Az emberek gyalázkodnak, mert a rettegésért a prófétát teszik felelőssé. Neki kellett volna szólnia, illetve a gyalázkodók szerint az ő hűsége sodorta végveszélybe az országot. Erre egyik csoport a másikat biztatja, egyik a másikat hajtja bele a gyalázkodó hadjáratba, feljelentésbe. Aztán ismét a próféta szól az ellene áskálódókról, akiket valaha barátainak tartott, újabb idézettel: „Hátha valamikép tőrbe csalhatnánk…” Ezt az első szakaszt a próféta úgy zárja, hogy most Istenről beszél, az ő segítségét várja. Belső monológját a hívek sokasága előtt folytatja, akiket csak később szólít meg. Lezárul az első egység, mert a „gyalázkodóknak” „gyalázatban lesz részük”.
A következő mondatokban Istent szólítja: „Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a szívek és vesék vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet.” A félreértett ember beszél így, akinek jószándékát bemocskolták, akit környezete elítél, gonosz szándékkal rágalmaz. Isten a szívek és vesék vizsgálója, aki a másik gonosz szándékát és terveit jól ismeri, egyben a tényleges ártatlanságot és igazságot védelmezi. Az „eléd tártam ügyemet” kitétel azért fontos, mert megmutatja, hogy a próféta nem veszett el az ellene irányuló vádaskodás, az emberi ármánykodás tengerében, hanem megőrizte legbelső kapcsolatát Istennel, és ezzel függetlenségét, szabadságát. A szakaszt a zsoltárok könyvéből ismert, összességében mégis váratlan váltás fejezi be: aki eddig ellenfeleivel viaskodott, végre hallgatóit is megszólítja, sőt istendicséretre hívja: „Énekeljetek az Úrnak! Dicsőítsétek az Urat, mert kiszabadította a szegénynek lelkét…”
Mi történik itt? A prófétai üzenet nem egy szó, nem is valamiféle tényszerű tanítás. A próféta tapasztalatának, emberekhez és Istenhez forduló létének emlékeit olvassuk ebben a különös szóáradatban. A külső események és a belső viaskodás gyakran egyszerre megy végbe, sőt, az is előfordul, hogy valaki csak utólag figyel fel szívének döbbenetére, a benne tomboló viharra. Amikor ezeket a sorokat olvassuk, talán a mi szívünk is felkavarodik. Itt benn, a saját belsőnkben is nyomot hagy a világ kavargása, idebenn is küzd egymással mindenféle indulat és indítás – de köztük van Isten jelenléte és hangja is, amelyre leginkább figyelnünk kell és érdemes.
Ez a zajos forgatag, ez a viaskodás és szópárbaj, végül meg Istenre tekintő hitvallás az evangélium háttere is. A megoldás nem más, mint ennek a küzdelemnek vállalása, és benne Isten jelenlétének megvallása.
Évközi 12. vasárnap, A év
