Élet születik - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 13. vasárnapra
Az asszony befogadta házába Elizeust és ennek szolgáját, Gehászit. Előbb élelmet kínál neki, gondoskodik róla. A férjének azt mondja: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk…” Nem sokat tud Elizeusról, de éppen Istenre való tekintettel szívesen segít rajta. Elizeus, mint afféle vezető ember, akinek a részletek ismeretéhez segítőre van szüksége, Gehászit kérdezi meg, vajon mivel hálálhatná meg az asszony előzékenységét és vendéglátását. A szolga szinte nem érti, hogy is kérdezhet ilyet Elizeus, vagy talán maga is együtt érez a sunemi asszonnyal, mindenesetre, Gehászi mintha sóhajtana is, miközben válaszol: „Ó, nincs neki fia, a férje pedig öreg.” Hát ez a baj, ez az, ami a legnagyobb ajándék volna – ha gyermeke születne a sunemi párnak. S mint a mesében: Elizeusnak nem kell tovább magyarázni, nem kapunk híradást sem további imáról, sem gondolkodásról vagy prófétai gesztusokról. Csak az ígéret hangzik el: „egy esztendő múlva fiad születik”.
A jelenet talán szándékosan is emlékeztet arra a másikra, amely Mamre tölgyesénél történt, s amelynek Ábrahám meg Sára volt a főszereplője (Ter 18,1-15). Ott ugyanez hangzott el: egy esztendő múlva fiad születik. Talán szándékos az ajtóra tett utalás is: akkor Sára állt meg az ajtó mögött, onnan hallgatózott, itt a sunemi asszony áll meg az ajtóban. Ott nevetés, itt tisztelet. Ott maga Isten volt vendége Ábrahámnak, itt egy próféta vendégeskedik egy idős párnál. De az élet ígérete, a születés örvendező reménye azonos. Mintha Isten nem tudna ellenállni, ha valaki életet kér tőle. Ami Ábrahám számára az ígéret megvalósulásának kezdete, hogy olyan sok utódja lesz, mint égen a csillag és mint föveny a tengerparton, itt titokzatos módon a próféta isteni megbízatásáról tanúskodik. Ahol Isten megjelenik, elhárulnak az akadályok a teljesebb élet útjából.
Az a sajátos történet, amely Ábrahámmal kezdődött és Elizeussal folytatódott, mintha ugyanígy menne tovább Jézussal és tanítványaival. „Aki befogad egy prófétát, a próféta jutalmát kapja” – mondja Jézus. Talán Elizeusra is gondol, aki Isten elevenítő erejéről tanúskodott, de közben saját magára és a nevében fellépő „prófétákra”, akik majd az ő elevenítő szavát, örömhírét hirdetik. A próféta igazi jutalma a teljesebb élet, Isten jelenlétének titokzatos tapasztalata, iránymutatás az életre, iránymutatás az élet elfogadására.
A „gyermekáldás”, az élet, ma sem lehet árucikké. Minden tudományos haladással együtt felébreszti bennünk a tiszteletet, az örömöt, a félelmet is. Az élet nagyobb. Lefoglal magának, szolgálatába állít, gyakran egyáltalán nem úgy és nem akkor, ahogy én terveztem. Próféta minden bizonnyal az, aki ráébreszt Isten jelenlétére és működésére azokban a helyzetekben is, amelyekben magamtól csak sötétséget és csalódást tapasztaltam. Egyszerű, de gyakori tapasztalat, hogy a vágyott élet is akkor születik meg, amikor valami kényszert, valami belső szorongást elengedtem. Talán ez „a próféta jutalma”: derűs igen az életre, úgy, ahogy van.
A sunemi asszony születendő fia a bibliai történet szerint még gyermekként meghal, de a próféta újra életre kelti. Ez is jele annak, amit hiszünk és remélünk: hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (vö. Lk 1,37).
Évközi 13. vasárnap, A év