Énekeljetek bölcsességgel! – Martos Balázs atya elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepére

A 47. zsoltár Istent ünnepli, aki Izrael és a világ királya. Ünnepi hangulat járja át, amelynek nem is adja más okát, mint éppen Isten nagyságát és dicsőségét. Csupa ujjongás, csupa örvendezés, meghívás és felszólítás, még a nemzetek felé, a nem zsidó népek felé is: „Tapsoljatok nemzetek, mindnyájan!” Izraelt teszi ugyan helytartóvá, Isten egyetemes uralma a zsoltár látásmódja szerint a választott népen át valósul meg, s ennek ábrázolása nem mentes a földi tapasztalat erőszakos emlékeitől sem: „Alánk vetette a népeket, a lábunk alá a nemzeteket.” De mégsem ez a lényeg, az imádság nem válik az erőszak ünnepévé, sokkal inkább Isten nagyságában gyönyörködik, illetve Izraelt is olyan jelzőkkel illeti, amelyek nyitottak. „Jákob ékessége” valószínűleg az ígéret földje, az Izraelnek adott föld, ugyanakkor a zsoltár végén Ábrahám is szóba kerül, akinek Isten azt ígérte, sok nép atyja lesz, és benne nyer áldást a föld minden népe (vö. Ter 12,3). A szöveg a maga módján utat enged az egyetemes perspektívának. Minél inkább Istenhez találunk, annál jobban megnyílik a világunk mások felé is. A szomszédos 46. és 48. zsoltár egyébként két olyan ének, amelyek Isten hajlékát, a jeruzsálemi templomot, illetve magát a szent várost, „a nagy király városát” dicsérik, Isten lakóhelyét. A 47. zsoltár ennek a hármasnak a középpontja: ez az égben, a két másik ima a földön találja meg Isten trónszékét, azt a különleges helyet, ahol ő elérhető.

A zsoltár keresztény olvasata már nemcsak Isten egyetemes királyságát hirdeti, és nem is valamiféle földi, templomi ünnep liturgiáját követi, hanem arra a tényre emlékeztet, hogy Isten Jézus Krisztust emelte magához, őt ültette jobbjára, vagyis őt avatta be emberségében is az isteni dicsőségbe. Nekünk persze nagyon korlátozott fogalmaink vannak a dicsőségről. Az a benyomásunk, hogy a földi dicsőség mulandó, véges, sőt, olykor erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Amikor Jézus Krisztus felmagasztalásáról, megdicsőüléséről, mennybemeneteléről van szó, arról, hogy Isten jobbján ül, a tisztelet helyén, ahol részt vesz a világ feletti uralomban és irgalmas ítéletben, akkor éppen arra gondolunk, hogy őt Isten a szenvedése után és ennek jutalmául immár kiemelte a földi szenvedés és baj világából, s közben mégis itt hagyta nekünk, az ő Lelke által, teret és időt meghaladó, mégis személyes, irgalmas és mindenható valóságában. A templomi zsoltár liturgiájának egykor valóságosan is zúgó, ujjongó hangjai – „fölment az Úr harsonaszóval”; „tapsoljatok, nemzetek” – paradox módon Jézus csendes odaadásában, a feltámadás hajnali titkában, Isten titokzatos és mindig új eljövetelében valósultak meg, valósulnak meg ma is.

Mit mond most mindez nekünk? „Éneklésre” hív, mégpedig „bölcsességgel” (8. vers). Bizonyára bölcs lesz, aki megérti, mi a fent és a lent, a magasság és a mélység, ki az, aki a világot szeretettel győzte le, és most erőszak helyett irgalommal kormányozza azt. Igen, bölcs, aki várja a folyton érkezőt, és odafigyel mindazokra, akikben ennek a felmagasztalt Úrnak jelenlétét hiszi, sejti, szereti.

Urunk mennybemenetele, A év