Lélek a teremtésben – Martos Balázs atya elmélkedése Pünkösdre
A 104. zsoltár viszont a külvilágot, a teremtett világ tereit szemléli, és azért áldja Istent, mert ő az, aki a világban olyan sokféle módon megmutatja elevenítő hatalmát. A 103. zsoltár a mikrokozmosz, az emberi történelem és emberi szív világáról szól, a 104. viszont a makrokozmosz rendjét figyeli, de nem mint egyszer s mindenkorra adott, befejezett, állandó valóságot, hanem mint eleven organizmust, a mozgás és körforgás, a csere, a szeretet helyét.
„Áldjad én lelkem az Urat!” – így kezdődik és így fejeződik be a 104. zsoltár, belső csúcspontja viszont az Úr Lelkéért fohászkodik. „Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk, újítsd meg a föld színét!” Az emberi lélek vágyódó, szükséget szenvedő, szomjúhozó lélek, ahogy a héber nefes szó sugallja. Az Úr „Lelke” viszont ruach, életadó hatalom, frissítő szél, felhőt hajtó vihar. A zsoltár imádkozója mintha tudná, hogy az ő lelke is csak az egész föld körforgásában, Isten színe előtti táncában lehet boldog, a többiek létéhez kapcsolódva képes igazán áldani Istent. Az Ószövetségben sehol másutt nem szerepel olyan utalás, hogy Isten Lelke „megújítja a föld színét”. Vajon mit jelent, hogy az Úr Lelke megújítja a föld színét?
Ez a zsoltár nagy utat jár be, tényleg végignézi a világot. Először felhőket és égboltot lát, mint Isten lakóhelyét, Isten ékes, díszes köpönyegét. Azután hegyeket és szárazföldet, az eredeti teremtés tanúit, Isten végtelen erejének, a vad ősvizeket megzabolázó hatalmának jeleit. Aztán meg – a régi emberekre jellemző közvetlenséggel, ugyanakkor nagyon modern világképpel – a víz körforgását szemléli, ahogy az leszáll és fölemelkedik, életet ad, növények „szomját oltja”, hogy bőséggel teremjenek, s hogy az embert és az állatokat is táplálhassák. Egy újabb jelentős gondolati ív az idő járásával foglalkozik, ahogy ez hold és nap járása szerint, estétől reggelig és reggeltől estig előre halad. Az élet egyfajta körforgásban bontakozik ki: éjjel vadállatok, fiatal oroszlánok kiáltanak, „az ember meg (nappal) munka után lát, és dolgozik, míg nem jön az este”.
Jó úgy tekinteni a világra, ahogy ennek a zsoltárnak a szerzője: hogy a világ rendben van, élete Istentől van és Istentől függ – ő pedig jót akar. Az imádkozó csodálja mindezt: „Uram, milyen nagyok a te műveid!” Látja a természetes halált is: „Ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal. De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek…” Mégsem a halálé az utolsó szó: „Kiárasztod lelkedet, és ők életre kelnek, és megújítod a föld színét.” – Így érkeztünk újra az eredeti kérdéshez: vajon miféle megújulásról van szó?
A legegyszerűbb válasz a föld megújulását úgy szemléli, mint a teremtett világ elevenségét, mint a természet tavaszi megújulását. Ha megújul a föld színe, termést ad a föld, táplálékot kap az ember. Ha megújul a föld színe, a földnek bizonyos értelemben mondandója lesz, beszélgetni kezd az éggel, hordozza a növényeket és állatokat, ringatja a tenger vizét, hátán cipeli és élteti az embert, ezt a különleges, szabad, lelkes teremtményt.
Áldjad, én lelkem, az Urat, mert értelmet ad munkádnak, mert megmutatja a nagy egészet, amelynek része lehetsz… És áldjad, lelkem, az Urat, mert megadja azt is, ami ebben a zsoltárban még hiányzik: a többi ember jelenlétét, társat, testvért, közösséget, akikkel együtt dicsérhetem, és együtt kérhetem.
Pünkösd vasárnap, A év
