Keresés

Vatican News
2020.04.10 oceano, mare, solitudine, calma Fény 

Válaszoltál! - Martos Balázs atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

Az őskeresztény közösség az Ószövetségben találta meg azokat a szavakat, amelyekkel ki tudta fejezni hitét.

Az első keresztények megemlékeztek Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. Megjelent előttük, amit láttak vagy egymástól megtudtak: Jézus tanítása, lénye, szenvedése, majd a Feltámadott megfoghatatlan, mégis valóságos jelenléte. Megjelent, beléjük vésődött, s hogy megmagyarázhassák saját maguknak és másoknak, elmondhassák kortársaiknak és utódaiknak, szavakat kellett találniuk. A szenvedéstörténetben leginkább a Zsoltárok könyvéből, a szenvedő igazak imádságaiból merítettek.

Nehéz szavakat találni, amikor szenvedő emberrel találkozunk. Ha komolyan vesszük a pillanatot, megérezzük a terhet, amely reá nehezedik. Ilyankor az osztozás jele lehet a csendes jelenlét is. Különös, hogy a zsoltárok imádsága a századok folyamán egyszerre vált idézetek forrásává, s ugyanakkor az elcsendesedés helyévé. Mert lehetetlen a zsoltárok minden szavát külön végiggondolni. Nem is erre valók. Aki belemerül a zsoltárok imádkozásába, mintegy hagyja, hogy a képek sokasága folyamként magával ragadja, s csak az érintse meg, amire most leginkább szüksége van. A többi – beszédes csend.

A 22. zsoltár egy szenvedő panasza, majd meg hálaadása. Szenvedésében végtelenül elhagyatott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – kezdi imádságát. Mint máskor, itt is tanúi vagyunk Isten korábbi nagy tetteinek: „Benned bíztak atyáink, bíztak, és te őket megmentetted.” Az imádkozó mindebből bizalmat merít, de a mélyben annál fájdalmasabb, hogy neki most miért nem segít az Isten. Aztán a veszedelmet írja le. Övéi fenyegető vadállatokként támadják, vádolják, megvetik. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, emberek gyalázata, a nép utálata.” A bizalom egy ideig viaskodik a legmélyebb fájdalommal. „Te vagy reménységem anyám méhétől fogva, te vagy az én Istenem. Ne légy tőlem távol, mert itt a nyomorúság, és nincs, aki segítsen.” Aztán úgy tűnik, a halál diadalmaskodik: „Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” „Átlyuggatták kezemet, lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetnek.”

A zsoltár héber változatának 22. versében egyetlen szó jelzi a fordulatot, Isten beavatkozását: „Válaszoltál.” A halál árnyékáról már képtelenség beszélni. A sóhajt el is söpri Isten szabadító erejének és a testvéri közösség tapasztalatának öröme. Az imádkozó eddig megdöbbentő személyességgel tárta fel panaszát, most viszont az egész népet, sőt az idegen nemzeteket is tanúul hívja, hogy örömében osztozzanak. Fogadalmat tett Isten dicsőítésére, lakomáján a szegények is jóllakhatnak: „Szívük élni fog mindörökre.”

A 22. zsoltárt olvasva az első keresztények mélyebben megértették mindazt, ami Jézussal történt. A zsoltár képes beszédében az emberek gonoszságát vadállatok támadása fejezi ki, a szenvedő ember tapasztalatát az elhagyatottság, Isten távolsága, az élet és halál harcát meg a „halál pora” és a szívbéli ujjongás íze. Mindez arra emlékeztette őket, hogy Jézus végigjárta a szenvedő ember útját, s éppen ezért vezetheti a megszabadítottak és üdvözültek ujjongó győzelmi menetét is. Jézus Krisztusnak ez a minden emberrel való legteljesebb azonosulása olyan valóság, amely tényekre támaszkodik, ugyanakkor minden tényt meghalad. Az egész életnek értelmet ad, és pillanatról pillanatra másként tapasztalható. Egy-egy olyan momentum, mint az Istenhez kiáltó magány vagy a ruha, amelyre sorsot vetettek, de ugyanígy a testvérekkel együtt elköltött lakoma is, mint fénylő csillag, mint a hit egy-egy fogódzója, elmondja a tapasztalatot, hogy Krisztusban minden megújult.

„Üljük hát e lakomát a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” – szólít húsvétkor Pál apostol (vö. 1Kor 5,8). A mi Urunk Jézus, velünk van magányunkban, de még inkább ujjong szabadulásunkban.

 

Húsvét vasárnap, A év

12 április 2020, 11:20