Keresés

Vatican News
2020.04.30 Caucasus, montagna, valle, neve Csend 

Karjára vesz az Isten…- Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

Húsvét 4. vasárnapján a 23. (latin számozás szerint 22.) zsoltárt imádkozzuk az első olvasmány után. Mindannyian ismerjük: „Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem…” A tudomány bizaloméneknek nevezi. Nem külső szorongatás, nem is a konkrét szabadulás feletti hála ihlette, inkább valami nagy belső béke és szeretet tapasztalata. A zsoltáros előbb környezetéhez fordul, és a költemény végén is röviden ide tér vissza, de közben Istenhez beszél a szeretet és bizalom hangján.

Az imádkozó a védettség olyan belső perspektívájából szólal meg, amelyből a külvilág, a máskor tapasztalt veszélyek csak távoli árnynak látszanak. A sivatag szárazságát, a júdeai pusztaság váratlan szakadékjait, a „halál sötét völgyeit”, amelyekbe lezuhanhat, vagy amelyeken nehéz érzések közepette át kell kelnie, csak azért említi, hogy Isten védelmező, gondoskodó jelenlétét magasztalja. A pásztor-metafora csak bevezetés: nem az imádkozó bárány-mivoltát hangsúlyozza, inkább Isten mindenre kiterjedő figyelmét, hogy ő ismeri a pusztaságot, tudja, merre visz az út, tudja, mire van szüksége az embernek, akit vezet és oltalmaz.

A háttér mindjárt meg is változik: „Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem…” Isten bőkezű vendéglátó, és a megtapasztalt bőség mintegy elhallgattatja az ellenségeket. Az üldözők el akarták venni a belső nyugalmat, valójában Istent is meg akarták szégyeníteni, saját hatalmukat fitogtatva – de íme, semmire sem mentek. Az imádkozó szíve eltelik hálával, és egész életére tekint: „jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján, hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig.” Ezekben a mondatokban már nincs metafora, a jelképeket felváltja a hit nyelvezete. A „pásztor” és „vendéglátó” nem más, mint az irgalmas Isten, akinek „háza” a templom, vagy még inkább, akinek temploma az egész teremtett világ, s benne a pap maga az ember, minden imádkozó, aki megérzi, hogy vendég ezen a földön.

Istenbe vetett bizalmunk nem tesz vakká, nem is semmisíti meg mindazt, ami a világban sötét és veszélyes. Mégis, kapunk egy másik perspektívát, illetve kapunk egy „biztonságos helyet”, ahová újra meg újra visszatérhetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a zsoltárkönyv szerkesztői ezt az imádságot a szenvedés mélységeiből panaszkodó, de szintén a hálaadáshoz eljutó 22. zsoltár után helyezték el, amely így kezdődött: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…” A hívő izraelita Istenben látta a tenger megfékezőjét, a káosz hatalmának megtörőjét, ezért a „csöndes vizek” említése is utalhat arra, hogy ez a béke nem volt küzdelem nélküli. A következő, 24. zsoltár pedig az Úr bevonulásának liturgiája, himnikus szózat, amelyre kitárják a templom kapuit, hogy fogadják az Urat, illetve kifejezzék, hogy a templom az egész mindenséget jeleníti meg, s aki itt tiszta szívvel imádkozik, a mindenség Urához fordul. A színültig telt kehely a hálaadás kelyhe is, amelyet a templomban ürítenek ki (vö. Zsolt 116). Egy ilyen pazar ünnep előtt szinte szükséges is, hogy a zsoltáros megpihenjen, és Isten mellett szemlélődjön.

A 23. zsoltár alig szerepel az Újszövetségben. A hagyomány viszonylag kései eleme, a Jelenések könyve írja egyedül, a könyvre jellemző, különös fordulattal: „a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7,17; vö. Iz 25,8). Mégis: imádságunkat itt is magába öleli a Fiú imája. Hiszen ő élt és él a legteljesebb bizalomban az Atya jobbján; ő haladt át a halál sötét völgyén; őt kente fel Isten az öröm olajával (vö. Zsid 1,9), s igazából ő az, aki eljutott a szeretet égi asztalához, de oda minket is hív és vár.

Húsvét 4. vasárnapja, A év

Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára
30 április 2020, 14:30