Szeresd felebarátodat! Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra
Vasárnapi olvasmányunkat Mózes harmadik könyvéből vesszük. Másik neve, a Leviták könyve, görög és latin eredetű, arra utal, hogy a könyv igen sok rendelkezést tartalmaz a levitákra és papokra vonatkozóan. A könyv ugyanakkor nem csak ezekkel a témákkal foglalkozik. A benne olvasható hosszabb törvénygyűjtemény – az úgynevezett „Szentség törvénye” a 17-26 fejezetekben – az életnek szinte minden területéről rendelkezik. Visszatérő fordulata: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!”
Amikor manapság szentekről beszélünk, a megdicsőült, Isten szentségébe már eljutott, üdvözült személyekre gondolunk elsősorban. Úgy gondoljuk, hogy szentnek lenni elsősorban erkölcsi tökéletességet jelent, vagy legalábbis ez az alapja. A bibliai szentség fogalma nem teljesen felel meg ennek az elképzelésnek. Szent mindig az, ami Istenhez tartozik, mivel elsősorban és eredetileg Isten a szent. Ő az egészen más, ő a tökéletes, ő az, akiből a szentség kiárad. Az Ószövetség elsősorban a választott nép kapcsán beszél szentségről: Izrael népe az, amelyet Isten kiválasztott, elkülönített, magának lefoglalt, hogy szentté tegye, megszerezze. A papság szentsége ebben a gondolkodásban azt jelenti, hogy áldozataival, templomi szolgálatával megszenteli az egész népet, vagyis látható és kultikus módon fenntartja Istenhez tartozását. A templom olyan hely, ahol különös módon óvni kell Isten szentségét, vagyis különös módon távol kell tartani mindent, ami tisztátalan, ami nem felel meg a kultusz tisztaságának, és különös odaadással kell elvégezni minden kultikus cselekményt, ami Isten előírásai szerint szavatolja, hogy a nép szentsége fennmaradjon, bűnei megbocsáttassanak.
A kultusz tehát fontos, mert kifejezi és megvalósítja a nép szentségét. Ugyanakkor a többi rendelkezés, amit a könyvben olvasunk, feltételezi, hogy a népnek is törekednie kell a helyes életre, a mindennapi szeretetre. Vasárnapi szakaszunkat egyfelől bekeretezi az Úr szentségére, illetve szent nevére tett utalás. „Szentek legyetek…” – olvassuk előbb, majd a végén: „Én vagyok az Úr.” A szent népben kinyilvánítja Isten, hogy ő az Úr, Izrael Istene. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy Isten uralkodik, hogy ő a legdicsőbb. Inkább az ő sajátos önközlésére tett utalás, amelyet valaha az égő csipkebokornál Mózesnek ajándékozott: „Én vagyok, aki vagyok”, vagyis „Az vagyok, aki veled vagyok.” A szent Isten kinyilvánítja magát a szent nép számára, rajta keresztül pedig az egész világ számára.
Másfelől az olvasmányban olyan tartalmakkal szembesülünk, amelyek a hétköznapi konfliktusokra, a mindennapi életre adnak eligazítást. Kétszer egymás után tiltást, majd meg parancsot olvasunk. „Ne táplálj gyűlöletet”, és „ne légy bosszúálló”, illetve „fedd meg embertársadat”, és „szeresd embertársadat úgy, mint magadat”. A szentség magasztos eszményéhez Isten ajándéka és a mindennapi igyekezet vezet legközelebb. A belső figyelmesség, hogy fellobbanó haragunkat ne tápláljuk gyűlöletté, vagyis ne leljük kedvünket abban, hogy változatos gondolatokkal és víziókkal fenntartjuk a gyűlölködés állapotát. A konfliktuskezelés modernnek is tartható hozzáállása, amellyel hamar néven nevezzük a kérdéses pontokat, megfogalmazzuk a közös célokat, és alaposan meghallgatjuk a feddő szóra érkező esetleges reakciókat is. A „szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” felszólítás pedig, amelyet Jézus is idéz majd, az ún. aranyszabály alapja: úgy cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek. Igazán boldogok pedig akkor lesztek, ha a szívetek már annyira megerősödött, hogy magatok helyett a másik gondjával törődjetek.
Gyakran nem látunk tovább az orrunknál, és nem csak téli ködben… Vagy azért, mert indulataink befolyásolnak, vagy egyszerűen azért, mert megtapasztaljuk az élet sokrétűségét, kiszámíthatatlanságát, a másik szabadságának valóságát. A Biblia tanácsai és törvényei elsősorban személyes térben, két ember között működnek – de ott Isten bőséges áldásával.
Évközi 7. vasárnap, A év
