Martos Balázs atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére
Előbb még a Gyermek születését csodáltuk, maholnap csodáit és tanító beszédeit elmélkedjük újra. Keresztsége, amelyet Jánostól kapott a Jordán vizében, a két időszak határán van, saját nyilvános fellépésének kezdete is. Jézus találkozik Izrael megújulásának és a prófétai hagyománynak nagyszerű alakjával, Keresztelő Jánossal.
Alighanem el akarta ismerni János tevékenységét azzal, hogy megkeresztelkedett nála. El akarta ismerni a benne megkezdett isteni művet. Az újszövetségi hagyomány majd Izajás próféta szavával jellemzi a Keresztelőt: a pusztában kiáltó szó, a pusztában kiáltó hang. Ezt a szót és hangot maga az Ige teszi érthetővé. A megtérésre való felszólítást és annak külső jelét, a vízbe való bemerítkezést Jézus eljövetele teszi teljessé, ebben kap igazi és végső értelmet.
Máté evangélista szerint a Keresztelő tiltakozott is, amikor Jézus hozzá lépett. Felismerte, hogy az Úrnak nincs szüksége a jelre. Enged, amikor Jézus azt mondja: „kell, hogy beteljesítsünk minden igazságot”. A beteljesítés Máténál szinte mindig Istennek az Ószövetségben kimondott akaratára, a Törvény és a Próféták szavára vonatkozik. A pusztában kiáltó szava igazi szó, igaz szó, Istentől jön – a Fiú ezért csatlakozik hozzá. Az igazság ugyanakkor egyfajta közvetítés Isten és ember között: aki igaz, Isten szerint él ebben a világban. Jézus mintha Keresztelő Jánost is meghívná, hogy vegyen részt az ő művében. A két küldetés egymást erősíti és értelmezi – bár a teljesség Jézusnál van.
Jézus gyakran jelét adja, hogy neki az Atya akarata számít, hogy nem a maga akaratát cselekszi, hanem azét, aki őt küldte. A megnyíló ég, a szózat és a galamb képében leszálló Lélek eljövetele ugyanakkor az evangélium világában is radikális újdonság, meglepő csoda. Akár úgy tekintünk rá, mint Jézusnak adott jelre, akár úgy, mint a körülállóknak szóló isteni kinyilatkoztatásra, kétségtelenül ez a bemutatás pillanata. Isten tanúskodik Fia mellett, eltölti Lélekkel, amelyben majd szolgálnia kell. Az előbbi párbeszéd fényében immár ez az „új igazság”. Nem csak homályos előrejelzés, de nem is a megváltás és megigazulás páli leírása. Jézusban az a Lélekkel eltelt küldött érkezett meg, akit Keresztelő János előre hirdetett, és akiről a próféták előtte is mind szóltak. Jézus betölti az igazságot, azt a nagyobb igazságot, amelyet a Hegyi beszéd szerint „éhezni és szomjazni” érdemes (Mt 5,6), amelyért üldöztetést is jó elviselni (5,10), amely szeretetben teljesedve felülmúlja az írástudók igazságát (5,20). Jézus átvette a stafétát Keresztelő Jánostól. Immár ő viszi az igazságot.
Szinte megdöbbentő, ahogy Izajás próféta hangsúlyozza a szolga és az igazság kapcsolatát abban a szakaszban, amelyet első olvasmányként hallunk. „Igazságot visz a nemzeteknek”; „hűségesen tanítja az igazságot”; „megszilárdítja az igazságot”; „Én, az Úr hívtalak meg igazságban” – halljuk sorban a szolgáról mondott vagy hozzá intézett mondatokat. Ez az „igazság” elsősorban Isten döntése – mégpedig a nemzetek, az egész világ, illetve a gyengék, a pislákoló hitűek, a megroppant nádszálhoz hasonló megtört életűek javára. Istennek van terve az egész világgal, van szándéka, igaz végzése, amely mindenkit megszólít, s amelyben feltárja önmagát, és célt meg értelmet ad az embereknek is. A szolga küldetése váratlanul tágas, sokszoros teret kap, küldetést az egész világhoz, immár nem csak Izrael megtérítéséért él, s ugyanakkor kiviszi a világba nemcsak a megtérésnek, hanem Isten ismeretének üzenetét is. Nem „ilyen vagy olyan” igazságot mond el, hanem elvisz valamit Isten igazságából.
A hazugság meg hamisság fojtogat, az igazság szabaddá tesz. Az ember igazsága gyakran csak fenyeget, Jézus Krisztus igazsága feltár, meghív és felemel, beavat és megszólít.
Urunk megkeresztelkedése, A év