Keresés

Vatican News
Advent Advent 

Emmanuel – Martos Balázs atya elmélkedése Advent 4. vasárnapjára

A keresztény Bibliában Izajás a próféták fejedelme. Ő jutott legközelebb a Megváltóhoz, ő hirdette intő szóval szinte egész életét: Szűztől születését – ahogy arról advent 4. vasárnapján olvasunk –, gyógyító jelenlétét, majd meg szenvedését, amellyel sokaknak üdvösséget szerzett.

Izajás a zsidó hagyomány számára is különleges. Évszázadokon át az ő nevében gyűjtötték az intés és megtérés igéit. Szerették és tisztelték Izajást bizonyára azért, mert olyan állhatatosan tanított a hazatérésről, Dávid házának méltóságáról, Sion, vagyis Jeruzsálem különleges szerepéről.

A szó, ha kimondják, titokzatosan szabaddá válik attól, aki mondta, s a helyzettől is, amelyben elhangzott. Eredeti értelmét, a helyzet és összefüggés világosságát hordozza még, s ha nem akarjuk teljesen félreérteni, olykor nehéz munkával kell kikutatni, ki, hol, miért mondta. Ám a nyelvek és korok változásával a szavak gazdagodnak vagy szegényednek, új és még újabb jelentések hordozói lesznek. Izajás is úgy lett a próféták fejedelme, hogy szavai életet adtak új korokban, és szavaiban megtalálták egy új, még soha nem látott valóság értelmét. Amikor valaki Istennel találkozik, van-e szava arra, amit átél? A prófétai szó egyszerre idézi fel azt, ami volt, és valamiképpen magába foglalja azt is, amit Isten még éppen csak megkezdett.

Majd’ háromezer évvel ezelőtt egy próféta belépett királya elé, és kérdőre vonta. Amikor a király nem akart jelet kérni – talán mert félt, hogy Isten váratlan utakra vezeti, talán szorongott már mindentől, népével együtt (vö. Iz 7,2) –, a próféta maga ígért jelet, olyan fiú születését, akinek beszédes neve lesz. Úgy hívják majd, Emmanuel, velünk az Isten! Király, nem kell félned, mert velünk az Isten! Izajás, ott, majdnem háromezer éve, a jeruzsálemi palotában mondta ki a hit egyik legmegdöbbentőbb mondatát: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok meg.” (vö. Iz 7,9). Ácháznak hinnie kellett volna az alvilág mélyét és a magasságokat teremtő Istenben, de lélekjelenléte csak annyira futotta, hogy némán hallgassa a próféta szózatát, amely fiú születését hirdette egy fiatal nőtől.

A szó azonban életre kelt. Nem tudjuk, pontosan mikor, de még jóval Jézus előtt „fiatal nő” helyett „szűz” került a görög fordításba. A fiú ígérete mellé a csodás születés képzete társult. Izrael gyakran regélte, hogy az ősatyák és ősanyák idősek voltak, hogy a nagy ígéret örökösei nem születhettek volna Isten nélkül – talán ez a tapasztalat is munkált a választottak hitében, amikor az Emmanuel születését immár csodával, szűztől remélték. A bátor szózat helyébe a hit bátorsága lépett. Istenre tekinteni, minden élet szerzőjére; Istenre, aki maga dönti el, hogyan és mikor kíván belépni ebbe a világba…

„Íme, a szűz, fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami annyit jelent, velünk az Isten!” Amikor Máté evangélista leírja ezeket a szavakat, már a megtestesült Isten jelenlétét, a világra születő Szabadító örömét és bizonyosságát hirdeti. Máté számára már nem Ácház az országát, városát, trónját féltő kicsinyhitű és vonakodó király, hanem a gonosz Heródes (vö. Mt 2,3). De Emmanuel sem a királynak adott jel, hanem a kicsinyeknek, akik elé akarnak térdelni, a keresőknek, akik emberségük igazságát remélik Istenben. Akik azt kérdezik, van-e ezen a világon helye az Istennek, van-e itt bizonyosság afelől, hogy Isten cselekszik, és szeret minket és mindent, amit csak alkotott…?

Már nem lényeges, hol és miért szólalt meg az ígéret. A beteljesedés messze felülmúlta a jövendölés igazságát. A próféta elcsendesedik, hogy megszólalhasson az Ige.

Advent 4. vasárnapja, A év

Martos Balázs atya elmélkedése Advent 4. vasárnapjára
19 december 2019, 16:59