Irgalmas és kegyelmes Isten: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

A Kivonulás könyve Izrael fogságát, megszabadulását, majd meg pusztai vándorlását mutatja be. Izrael mindig Isten színe előtt van.  Isten rátekint, amikor fogságban sínylődik és szenved, előtte vonul, amikor Mózes vezetésével átkel a tengeren, hallja lázongását és panaszát, amikor a pusztában szükséget szenved. Izrael leginkább mégis a Sinai-hegynél találkozik Istennel, amikor szövetséget köt vele, s amikor a szövetségben törvényt is kap tőle. A Kivonulás könyve szerint azonban a kinyilatkoztatás ezzel sem ér véget. Isten akkor tárja fel magát igazán, nevét akkor nyilatkoztatja ki teljesen és véglegesen, amikor Izrael vétkezik, s amikor Isten feltárja irgalmasságát. Mózes az égő csipkebokornál találkozott azzal, „aki van”. A népnek azonban bűnében kell felismernie, hogy „az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes, hosszantűrő és nagyirgalmú” (Kiv 34,6), s így kell egészen közel kerülnie Istenhez.

Mi is történt? Amíg Mózes a hegyen volt, a nép Áron vezetésével aranyborjút készített magának. A bálvány szó magában hordozza a kánaánita főisten nevét, azért az istenségét, amely nyilván vonzotta a mindenkori izraelitákat, amely a termékenység és fiatalság istene is volt. Az aranyborjú a hit szempontjából a szövetségtől való elfordulás jelképe, az egyetlen Isten szeretetének megtagadása. Ahol pedig a szív megromlik, ott a testben is betegség támad. Az aranyborjú nyilván kifejezi a gazdagság csábítását, a láthatatlan és jövőbe mutató Isten helyett a foghatónak és elérhetőnek, közvetlenül megragadhatónak és másoktól is értékesnek tartottnak választását. A bálványimádás felfordítja a teremtés rendjét. Isten alkotta meg az embert saját képére és hasonlatosságára, s most az ember készít magának istenséget úgy, ahogy ő elképzeli. A bálvány elérhető, véges. Mivé lett a végtelen vágya, a szerető Istennel való vándorlás tapasztalata?

Isten kiengesztelődése a néppel nem egyetlen pillanat műve, és a nép nem is marad majd egészen büntetlen, ahogy arról a könyv 32-34. fejezetei tanúskodnak. Olvasmányunk ennek az irgalomban való feltárulkozásnak első mozzanatát írja le. Isten haragra lobban, a nép eltörlését, megsemmisítését tervezi, de Mózes közbenjárására eláll ettől a szándékától. Mózes hitét hangsúlyozzuk inkább, amellyel az ősatyáknak adott ígéretre hivatkozik? Vagy alázatát, amellyel el sem gondolkodik Isten javaslatán, hogy őt teszi nagy néppé, új ősatyává? Kétségtelen, hogy Mózes Isten beavatottjaként viselkedik. Megszerette a népet is, Istent is, egyiket sem akarná elveszíteni. Rajta keresztül fog Isten irgalma győzedelmeskedni.

A történet folytatása és a vasárnapi olvasmányok párhuzama is arra biztat, hogy Isten irgalmánál időzzünk inkább. Amikor Jézus az elveszett drachmát kereső háziasszonyhoz, az elveszett bárány után kutató pásztorhoz, elveszett, de megkerült fiát hazafogadó apához hasonlítja Istent, mintha azt mondaná: Istent is akkor ismerjük meg igazán és mélyen, amikor bocsánatában is ránk talál, elfogad, magához ölel. A „zeneszó meg tánc” a pusztai vándorlás történetében a bálvány előtti vigasságé, a részeg hejehujáé. A tékozló fiú történetében viszont azé az ünnepé, amelyet az apa rendez elveszett, de megkerült, halott, de immár újra élő fia feletti örömében. Jézus a hatalmas, a végső közbenjáró, aki saját vérével, egész odaadott életével lép Isten elé értünk. S ha kell, hát így lép elénk is, hogy tanúskodjon Isten irgalmáról. Jézus példabeszédében nem szerepel a büntetés mozzanata sem. Mintha a bűnös útja magában hordaná már a büntetést is. Nem jó elveszettnek lenni. Nem jó keveregni, nélkülözni, egyedül lenni.  

Van, aki közbenjár értem. Van, akiért közbenjárok? Van, akit bátorítok és erősítek, hogy higgye még: megvan az az otthon, várnak ránk, és kész a megbocsátásra, akitől eltávolodtunk.

Évközi 24. vasárnap, C év