Isten egybegyűjt - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 21. vasárnapra
Az első Isten dicsőségének hangsúlyozása. Az idegeneknek is meg kell látniuk Isten dicsőségét, amit azelőtt soha nem láttak. Isten dicsősége az ő istenségének megnyilvánulása. Izrael fiai látták az Úr dicsőségét, megtapasztalták szabadító erejét. Féltek tőle, tisztaságra törekedtek, betartották a törvény előírásait, különösen a kultikus rendelkezéseket, nehogy a dicsőséggel való találkozás pusztulásukra legyen. Izajás még az imént is az ítélet képeit halmozta, s a bevezető sorok is – „ismerem cselekedeteket és gondolataikat” – hordozhatnának baljós jelentést. Isten istenségének kinyilvánítása mégis inkább vigasztaló és bátorító ígéret. Az Úr immár nem ítéletben, hanem inkább üdvözítő kegyelemben kívánja megmutatni önmagát, ahogy Izrael a pusztai vándorlásban szabadítónak és bölcs törvénnyel kormányzónak ismerte meg istenét. A dicsőség megnyilvánulása az érzékelhetetlen érzékelése, a láthatatlan látása, a szenttel és érinthetetlennel való találkozás lehetősége.
Az ígéret másik sajátossága a nemzetekhez szóló küldetés. A zsidó nép általában nem törekedett misszióra, és ha vitázott is a pogány népekkel, hogy Isten egyetlenségét hangsúlyozza, megtéríteni nem akart másokat. Ennek az Izajás által közvetített üzenetnek hallatlan nyitása, hogy a nemzetekhez küldött hívőkről van szó. Nekik kell beszélniük Isten dicsőségéről, vagyis Isten nagy tetteiről, mert minderről az idegenek még soha nem hallottak. Ami a könyv kezdetén nagy ívű látomás, itt konkrét program, történelmi folyamat: a „megszabadultak” elmennek, hirdetik Isten dicsőségét, és visszahozzák az idegenbe hurcolt zsidóságot saját földjére, saját fővárosába, Jeruzsálembe. Izajás sorolja a népeket: Tarzisz, Put, Lud, Mosek, Ros, Tubál és Jáván meg a távoli szigetek. Amikor halljuk ezeket a neveket, valóban idegenek, szokatlanok, jobbára ismeretlenek. Úgy tűnik, a bibliai szövegek is csak keveset árulnak el róluk, s nem egészen biztos, vajon Izajás első hallgatói pontosan ismerték-e kilétüket. Tarziszt a Földközi tenger nyugati végeivel, talán Hispániával azonosíthatjuk. Jáván az ión görögöket jelenti. Tubál és Mosek (Mesek) valószínűleg a Fekete-tenger partján keresendő. Ezekiel szerint (Ez 32,26) mindkettő erős és harcos nép lehetett. Put és Lud is összetartozik, talán Egyiptomhoz, a Vörös-tengerhez, esetleg Líbiához köthető (vö. Ter 10,6; 1Krón 1,8, illetve Ter 10,13; 1Krón 1,11). A távoli szigetek említésével maga a prófétai szöveg is kimondja, amit a nevek mögött sejtünk: nem a népek felsorolása, hanem a tágas látóhatár megrajzolása a cél. A legkülönösebbek, a legtávolibbak is eljönnek, az erősek és erőszakosak, az ellenségesek és a barátságosak, Jáfet és Hám fiai, a szépek és a csúnyák mind.
Az idegeneket meghívó Isten végül ismét sajátjaihoz fordul. Ismét halmozza a lehetőségeket, hogy ígéretének bizonyosságát és bőkezűségét hangsúlyozza: „lovakon, kocsikon, hordágyakon, öszvéreken és tevéken hozzák majd őket szent hegyemre, Jeruzsálembe… ahogy Izrael fiai hozzák az áldozati ajándékot az Úr házába.” Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében hasonló képet használ: magát mondja papnak, akinek hivatala, hogy a pogányokat vigye áldozati ajándékul Istennek, Jézus Krisztusban (vö. Róm 15,16). Az áldozat, a felajánlás teljes és tökéletes: a közvetítés helyébe a személyek odaadása lép, az ember maga lesz ajándékká, Istennek adottá.
„Ismerem cselekedeteiket és gondolataikat…” – kezdte Isten. A héber változat talán hibás, de szó szerint így fordítható: „Én vagyok a cselekedetük és a gondolatuk…” Vajon nem ez az igazság? Vajon Isten nem a szívünk dobbanása, a lélek mélyén várakozó tett és gondolat? Hozza haza Isten mindazt a jót, amit belénk teremtett!
Évközi 21. vasárnap, C év