Miért a fáradozás? – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

A Prédikátor könyve sajátos helyet foglal el a bölcsességi irodalomban: egyszerre hozzá tartozik és ugyanakkor megkérdőjelezi, szembefordul vele. A bölcsességi irodalom eredeti magja ugyanis az emberi élet megfigyelése és igenlése, mégpedig isteni tekintéllyel. A világban nagy léptékben érvényesül a rend, állítja a hagyományos bölcsesség, és ehhez Isten tekintélyét is igénybe veszi. Azt állítja, aki becsületesen él, annak jó sora lesz, az hosszú életű lesz, az élvezheti munkájának gyümölcsét, annak javára válik, hogy elmélyedt az élet szemléletében.

Ezt a pozitív világszemléletet és a földön is igazságot szolgáltató Istenbe vetett hitet az Ószövetség két híres könyve kérdőjelezi meg. Jób az igazak, sőt, ártatlanok szenvedésével kapcsolatban kiált Istenhez, a Prédikátor pedig – akiben a könyv utalásai szerint Salamon királyt kellene látnunk – a végességgel, mulandósággal vesződik. Ha minden elmúlik, ha látszólag ugyanaz lesz a vége a jónak és a rossznak, ha az idő mindent felemészt, és semmi nem marad örökké változatlan – miért érdemes akkor küzdeni, minek van egyáltalán értelme és értéke? A Prédikátor a könyv elejétől a végéig nem kevés melankóliával ismétli: minden hiábavalóság, csak hiábavalóság. A szó, amelyet itt használ, a héber hebel, eredetileg azt jelenti, szélfuvallat. Ahogy elmúlik a szélfuvallat, nyom nélkül, jobbára észrevétlen, csak redőzve a víz színét, úgy múlik el minden, ami értékesnek tűnt – mi marad hát utána?

„Így múlik el a világ dicsősége!” – mondták valaha a megválasztott pápának, óva intve a mulandó világ javainak és hatalmának hajhászásától. Talán a Prédikátor sem melankolikus, amikor a mulandó szélfuvallatról beszél, inkább fel akar ébreszteni, rá akar döbbenteni a jelen pillanat Istentől adott értékére. Istentől elfogadva és az ő szemével mérve igenis van értéke az életnek és benne az anyagi dolgoknak is – csak ne ebben lássuk a nagy célt, csak tudjuk jól használni, csak tudjuk a szeretet szolgálatába hajtani!

A Prédikátortól idézett vasárnapi olvasmány a munkáról, a munka béréről, az ember fáradozásának várható hasznáról beszél, illetve arról, milyen „hiábavalóság”, hogy a sokat munkálkodó embernek át kell engednie a vagyonát olyannak, aki semmit sem fáradt érte. Az evangéliummal összevetve, ahol Jézus a vagyonszerzésben sürgölődő embert akarja felébreszteni, még világosabban látjuk, mitől óv minket Isten szava: hogy ne a vagyonszerzést tekintsük életünk céljának se elméletben, se gyakorlatban.

De milyen úton közelít ehhez az igazsághoz a Prédikátor? Először is belép az ember tapasztalatába, szembenéz azzal a fájdalommal, amit az igazságtalan veszteség okoz. A hagyományos látásmód, hogy a becsületes embernek jó dolga lesz, igazságosságot sugall – mégsem teljesül. Rendezetlen, változó korokban a legkevésbé. A Prédikátor ezt a veszteséget részvéttel figyeli. „Ez hiábavalóság és nagy baj.” Az ember „fáradozik”, „törekszik”, „bosszúságot” tapasztal, „szíve még éjjel sem tud megnyugodni”. A Prédikátor nem ítéli el az embert, amiért odaadóan dolgozik, amiért szorgalmas. Inkább vele együtt szenved, inkább megérti, hogy ez a terhes gürcölés az ember mindennapi tapasztalata. Milyen megdöbbentő, hogy sokan alvászavarral küzdenek szomorúságuk vagy túlterheltségük következtében! Milyen furcsa, hogy számos technikai lehetőségünktől az életünk nem nyugodtabb, hanem csak még zaklatottabb lett!

A Prédikátor biztatása ebben a helyzetben az, hogy az ember ajándékként fogadja el azt, amije van, örüljön annak, amit most Istentől kap, ébredjen rá mulandóságára, és éppen így a dolgok igazi értékére. Jézus mintha továbblépne: jobb odaadnod másoknak, amit gyűjtöttél, így kincsed lesz a mennyben.

Évközi 18. vasárnap, C év