Keresés

Vatican News
Férfiak a tengernél Férfiak a tengernél 

Ábrahám, a beavatott: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

Isten igazságosságának, illetve mindenkire kiterjedő irgalmának és jóságának kibékítése fejben, elméletben most még lehetetlen vállalkozás: ma még csak annyit értünk belőle, amennyit a kiszolgáltatottak, az ártatlanok, a könyörgők oldalán megérthetünk: hogy van valaki, aki nem menekül el tőlünk, aki meghallja a szavunk, aki, ha egyszer oldalára hívott, egyre mélyebben beavat titkaiba, így bátorít, hogy életre keljünk.

Vasárnapi szakaszunkban újabb történetet olvasunk Isten és Ábrahám kapcsolatáról, az egy hete megismert vendéglátás történetének közvetlen folytatását. Isten, Ábrahám vendége, most Szodoma és Gomorra felé veszi útját, s útközben beszélget korábbi vendéglátójával. Életet, születést, fiúgyermek születését ígérte Ábrahámnak, most pedig beavatja őt tervébe, hogy megsemmisíti Szodomát és Gomorrát égbe kiáltó bűnük miatt.

Milyen nézőpontot választunk, amikor a történetet hallgatjuk? Tekinthetünk rá úgy, mint Isten barátságának és jóindulatának, egyben a kérő imádság erejének nagyszerű példájára. Ábrahám egy darabig még elkíséri isteni vendégét, az pedig nem akarja eltitkolni előtte terveit, feltárja neki, amit tenni szándékozik, mint barát a barátnak, szövetséges a szövetségesnek, égi király a tanács tagjának. S mint bölcs uralkodó, meg is hallgatja, amit tanácsnoka, beavatottja gondol, ezért ejti-engedi lejjebb és lejjebb a lécet, ezért fogad el előbb ötven, aztán negyvenöt, negyven, harmincöt, harminc, húsz, végül akár tíz igazat, hogy értük a várost megkímélje. Az olvasó tudja, tíz igaz sem lesz Szodomában: Isten majd személyes gondoskodással menti ki Lótot és családját. Tenyeréről nem lehet leesni. Csak az veszik el, aki el akar veszni, aki titokzatos megátalkodással semmiképp sem fordul el gonoszságától.

Ábrahám Istenért küzd, Isten igazságáért. Azzal érvel, neki nem lehet mindegy, igaznak bizonyul-e ítéleteiben: „Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, és az igazaknak meg a gonoszoknak így egyenlő legyen a sorsuk.”

Ábrahám Istenért küzd, ahogy ő ismeri – s ezt teszi a mai olvasó is, néha külső, máskor meg belső kételyekkel szemben. Hiszen, legalábbis egy időre, más nézőpontot is választhatunk. Kellett-e, hogy Isten hagyja Ábrahámot küzdeni, erőt venni magán újra meg újra, bátorkodni, pornak és hamunak mondani magát, ahogy itt, egyik kérést a másik után sután és egyre rövidebben – ha egyszer eleve tudta, hogy nem lesz tíz igaz sem, ha tudta, hogy mit fog tenni? Nem szánalmas-e a közbenjárás kísérlete, ha nem a bűnösökért, hanem csak az igazakért könyörög valaki, és nincs-e eleve kudarcra ítélve, ha mást nem, csak az Istennel való kapcsolat örömét szerzi meg?

Nos, nem, egyáltalán nem szánalmas, ha valaki bizalommal újra meg újra Istenhez tud lépni. Ha valaki a könyörgéssel megmarad „az Istennel való kapcsolat örömében”. Istennel kapcsolatban lenni – ez maga az élet, maga a felmentő ítélet, ez maga a néha tudatos, máskor meg, életünk nagyobb részében, öntudatlan boldogság! Ábrahámra Isten türelmes felnőttként hallgat, nem fárad bele, hogy válaszoljon újabb és újabb kérdésére. Igazságát a gonosszal szembeni ítélet formájában már feltárta neki, Ábrahám is tudja, hogy az Úr nem akarja megsemmisíteni az ártatlant. A megmentő gesztust, Lót és családja különös kimenekítését még nem látja előre Ábrahám sem. A beszélgetés jelen formájában nyitott marad, így erősít minden könyörögve bátorodó imádságot és reménykedést.

Szodoma és Gomorra bűne égbe kiált – az Úrnak cselekednie kell. Előbb megvizsgálja a helyzetet, s csak azután dönt: „Lemegyek hát, és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom.” A panasz, amelyet Isten meghall, az igazak, az ártatlanok, a gyengébbek kiáltása. Az egész történet az ő nézőpontjukból íródott. Isten igazságosságának, illetve mindenkire kiterjedő irgalmának és jóságának kibékítése fejben, elméletben most még lehetetlen vállalkozás: ma még csak annyit értünk belőle, amennyit a kiszolgáltatottak, az ártatlanok, a könyörgők oldalán megérthetünk: hogy van valaki, aki nem menekül el tőlünk, aki meghallja a szavunk, aki, ha egyszer oldalára hívott, egyre mélyebben beavat titkaiba, így bátorít, hogy életre keljünk.

Évközi 17. vasárnap, C év

 

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra
25 július 2019, 12:21