Cerca

Vatican News
Hős Hős 

A mi anyánk, Jeruzsálem – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra

Izajás, a próféták fejedelme, sokféle képpel intette, vigasztalta és bátorította Izrael népét, most minket, Krisztusban hívőket.

Vasárnapi olvasmányunk Izajás könyvének utolsó fejezetéből való, és több ismert képet hoz elő, szinte össze is foglalja, amire korábban már biztatott. Három részből áll: a próféta előbb örömre szólítja Jeruzsálemet és mindazokat, akik a szent várost szeretik. Másodszor megszemélyesíti, úgy gondol rá, mint egy gyermekeit szoptató és dajkáló édesanyára. Harmadszor pedig, kissé változtatva az előző képen, maga Isten mondja, hogy Jeruzsálemben úgy vigasztalja meg a hívőket, mint egy jó anya.

Ismert képekről van szó. Jeruzsálem és a belőle születő megváltó már Izajás könyvének legkorábbi részleteiben (Iz 7; 9; 11) fontos szerepet játszott, Izajás maga is Jeruzsálemben kapta meghívását. A szent város lett a babiloni fogságból hazatérők vágyott célja. Sorsa, megaláztatása, majd pedig dicsőséges felragyogása a benne újjászülető hívő közösség reményét is jelképezte. Szakaszunk első része, amely Jeruzsálemet örömre szólítja, a könyv középrészének hangulatát idézi. Akkor a várható szabadulás töltötte el örömmel Jeruzsálemet. A hazatérők örvendeztek, az anyai gondoskodás azt jelentette, hogy az úton elfáradtakat felemelik, nem hagyják el, hanem hazáig segítik. Itt kissé másról olvasunk: a város teljes gazdagságban pompázik, már táplál, ahogy egy fiatalságában virágzó édesanya szoptatja kisgyermekét. Isten is állította már, hogy nem felejti el Jeruzsálemet, nem feledkezik meg róla még akkor sem, ha egy anya elfelejtené csecsemőjét (vö. Iz 49,15).

A hasonlat itt két szempontból újul meg. Egyrészt szinte megdöbbent a tejjel táplálás ősi, emberi gesztusának hangsúlyozása, ami arra utal, hogy Jeruzsálemben tényleg mindent megkaphat a hívő, amire csak szüksége van. Az egészséges csecsemőnek semmi másra nincs szüksége, mint anyja gondoskodására, az anyatejben minden szükségeset megkap, ami növekedéséhez szükséges. A próféta szavai természetesen átvitt értelműek, a „gyönyörűség” és a „csodálatos gazdagság” mégis mintha azoknak tárulna fel, akik gyermeki önfeledtséggel mernek Isten gazdagságára hagyatkozni. Másrészt nemcsak a szoptatás, hanem a kicsivel való játék édes pillanatai is megjelennek: „Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak és térdükön becéznek titeket” – mondja Izajás. A prófétai könyv végére jellemző, hogy az idegen népek már nem ellenségként, nem is legyőzöttként szerepelnek, hanem részt vesznek Jeruzsálem kényeztetésében: az Úr „mint kiáradt patakot” „a nemzetek dicsőségét” is kiárasztja Jeruzsálemre. Olyan dicsőségben lesz része a városnak, mint a többi nagyhatalom jól ismert városainak, illetve éppen ezekből is érkeznek majd látogatók, hogy Jeruzsálemben hódoljanak Isten előtt.

Jeruzsálem újjáépül, gazdag lesz, mégpedig személyes kapcsolatokban. A közösség tagjai bővelkednek örömben, az újdonság a szívüket járja át, a csontjaikig hatol, sőt, csontjaik, „mint a fű sarjadoznak”, vagyis a hívek a legbensőbb lényükből újulnak meg.

Izajás e sorait egyfelől a végső idők nagyszerű ígéreteként tartjuk számon. Nem véletlen, hogy advent idején éppen ezeket a szavakat énekeljük: „Vigadozzál, Jeruzsálem, gyűljetek ide, akik szeretitek őt…!” Adventben a hívő közösség tagjai egymást biztatják, hogy az egyház által kínált reményből mindenki bőven kapjon részt. De hova kapcsolódik ez a szakasz most, az évközi 14. vasárnap? Az evangéliumban a hetvenkét tanítvány küldetéséről hallunk. Úgy tűnik, Izajás ígérete most azoknak a tanítványoknak szól, akik Jézus ismételt meghívására követik őt, erszény, tarisznya és saru nélkül, magukat azok kezébe adva, akikhez küldetést kaptak: bízzanak Isten gazdagságában és a hívők nagylelkűségében, Jeruzsálem bőségében. Mindent megkapnak majd, amire igazán szükségük van, Isten elkényezteti majd őket útközben is, ha valóban rábízzák magukat.

Évközi 14. vasárnap, C év; Iz 66,10-14c

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra
04 július 2019, 18:38