A devotio moderna és az Imitatio Christi hatása Szent Ignácra és a jezsuita lelkiségre

P. Szabó Ferenc - Vatikán

„Devotio moderna”

A „devotio moderna” (modern jámborság) nevű lelkiségi mozgalom a Németalföldön született a 14. század vége felé. A „modern” jelző ellenére még szorosan kötődött a középkori lelkiségi hagyományokhoz. A korábbi reformmozgalmaktól eltérően (Cluny, Citeaux, ferencesek) nem egy rend regulájára épült, hanem kezdetben mint férfi és női laikus mozgalom jött létre. Szélesen kibontakozott a 15. században az európai országokban: két szerzetesi intézményben öltött formát: a „Windesheimi ágostonos kanonokrend” férfi és női ágában. A megújulási mozgalom „atyja” Gerhart (Gert) Groote (1340-1384) volt, akit egyesek a flamand misztikus, Jan Ruysbroek (+1381) tanítványának tartanak.

A „devotio moderna” a középkor és az újkor fordulójának lelki és egyházi válságából született: az egyházi élet külsőségessé vált, szakadék támadt a jámborság és a teológia között (nominalizmus). A természeti katasztrófák, pl. pestis sújtotta emberek a hitben kerestek menedéket. Kezdetben tehát a devotio moderna különbözik a monasztikus indítású egyházi reformmozgalomtól; világi foglakozású emberek megtérése nyomán létrejött közösségek lelkisége lesz, akik kétkezi munkájukból élnek, lemondanak világi jövedelmükről, vagyonközösséget alakítanak. Házaikban a belső életre figyelnek, jámborsági gyakorlatokat végeznek. Fő céljuk: Krisztus követése, mert a hozzá való hasonulás az üdvösségre vezető út. Korábban már Assisi Szent Ferenc és Szent Bernát is a Krisztus-követés evangéliumi útját ajánlották példájukkal és szavaikkal. A devotio moderna  követői a németalföldiek realizmusára jellemzően elhatárolták magukat a szélsőségektől. A jegyesi misztika, amely oly kifejezett volt pl. Szent Bernátnál, e lelkiségben nem hangsúlyos. Fontos a belső béke, a barátság Jézussal. De erőteljes még a középkori fuga mundi, a világtól való menekülés, elfordulás és kolostori cellába való menekülés.

Kempis Tamás: Krisztus követése

A devotio moderna elterjedésében fontos szerepet játszott Kempis Tamás Imitatio Christi, Krisztus követése c. könyve, amely legjellegzetesebb és legismertebb összefoglalása e lelkiségnek.

Thomas a Kempis, családi nevén Thomas Hemerken (Kempen, 1380 – St. Agnetenberg, 1471) a devotio moderna legjelesebb képviselője. Fiatalon Florent Radewijns tanítványa, húsz évesen Agnetenbergbe, az ágostonrendi kolostorba került, és kevés kivétellel hetven éven át, haláláig itt élt. Könyveket írt, Bibliát és jámbor könyveket másolt. Főműve az Imitatio Christi, Krisztus követése.

Sok vita folyt arról, hogy igazában ki is az Imitatio szerzője. Azt biztosra vették, hogy a devotio moderna szerzetesi köréhez tartozott.[1] 1470-ben Augsburgban nyomtatták. Ez a könyv a Biblia mellett a kereszténység legtöbbször kiadott, legtöbbet olvasott lelkiségi könyve volt, katolikus és protestáns világiak számára is, annak ellenére, hogy erősen „világellenes”. (Emlékeztetek arra, hogy a fiatal Pázmány Péter magyarra fordította, ragyogó stílusban, mintha  „magyar ember írta volna”.) A négy könyvből álló Imitatio eredetileg nem volt egységes mű, hanem inkább három különálló kis traktátus. A két utolsó könyv formailag is különbözik az elsőktől: párbeszéd az Úr és a szolga között, sőt a negyedik csaknem monológ: a szolga beszél az Úrhoz. Azt a lelkiséget tükrözi, amelyet a kolostorban megéltek. Ez a lelkiség egyesíti az alapítók szigorúságát, a világmegvetést, a liturgia által táplált személyes jámborságot, és a ruysbrocki misztika néhány elemét. Számos (1159) szentírási idézettel, sok lelki és erkölcsi szabállyal/tanáccsal vezet az önismeret útján és a kereszt királyi útján az Istennel való egyesülés felé.

Lényegében csak az első fejezethez találó a Krisztus követése cím. Az evangéliumi lelkiséget sugallja: Krisztus példájára az alázatosságot, az önmegtagadást, a kereszt türelmes viselését ajánlja. Egyszerű lelki tanácsokat ad. Távol áll tőle a spekulatív misztika. Többször nyilatkozik az értelmi, elvont vallásosság ellen. Mindjárt a könyv elején: „Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol, ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak? Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet, mint hogy tudjam annak meghatározását.” A cél: Jézus közeli követése, az eszközök: a Szentírás olvasása, a módszeres lelkiismeretvizsgálat, a lelki olvasmány és az elmélkedés.

Kempisnél nem találjuk a kritikát a kor romlott egyházi állapotai miatt. De küzd a külsőséges, a korabeli jámborsági gyakorlatok (zarándoklatok, ereklyetisztelet) felszínessége ellen, és inkább a mindennapok misztikáját ajánlja. Egyesek ezt a „modern”, „új” jámborságot a reformáció előfutárának tekintik.

Loyolai Szent Ignác: a „szolgálat misztikája”

A devotio moderna lelkiségét részben magáévá tette Loyolai Szent Ignác. A jezsuita rendalapító nagyra tartotta, naponta elmélkedve olvasta és nagyon ajánlotta Kempis Tamás könyvét. De világtól való menekülés helyett a rendtagokat a világba küldte apostoli feladatokra, akiknek a „szolgálat misztikáját” ajánlotta.

A jezsuita lelkiséget Ignác egyik első társa, Nadal Jeromos így jellemezte: a cselekvésben szemlélődő, contemplativus in actione.  1551-ben Nadal Jeromos több társa vágyát tolmácsolta Ignác atyának: tárja fel, hogyan oktatta és vezette Isten megtérésétől kezdve. A lediktált „Visszaemlékezések” erre ad választ. (Zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései = V.) Vallomásában Ignác beszámolt megtéréséről, a rá hatást gyakorolt olvasmányokról: Jézus és a szentek élete (V 5-11), Manresában „látomásai” voltak (a Szentháromság, az Oltáriszentség, Jézus embersége, V 28-29), és ugyanott a Cardoner folyó mellett megvilágosodása (V 30): „Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat.”

Ezek az alapvető manresai élmények azonban nem feledtetik vele azt a tanítást, amit előtte és utána kapott Istentől. Krisztus és a szentek életének olvasása „nem kevés világosságot hozott számára” (V 9), és lemásolta, amit meg akart őrizni emlékezetében (V 11). Manresában is, amikor a szellemek megkülönböztetését gyakorolta, tanult olvasmányaiból is (V 26), különösen a Krisztus követéséből (Camara, Memoriale, 97). Ignácot egész életén át Isten vezette megtérésétől kezdve. Döntő élménye volt még a La Storta-i látomás, amikor Róma felé tartottak Faberrel és Lainezzel (V 96): Miasszonyunk közbenjárását buzgón kérte, hogy Fia mellé helyezze. Itt a kis Róma közeli helység kápolnájában imádkozva lelki szemével világosan látta, hogy ”Isten, az Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé”. A La Storta-i látomásban a keresztjét hordozó Krisztus szolgálatába fogadta, hogy a Kereszt zászlaja alatt szolgálja a lelkek üdvösségét.

Mindezzel jelezni akartam, hogy a devotio moderna befolyásától függetlenül is, Ignácban - olvasmányai és misztikus élményei révén – kikristályosodott a „szolgálat misztikája”.[2]

[1] A devotio moderna köreiben többen írtak lelki naplókat, másoltak át szép gondolatokat. Gondoltak Gersonra vagy Geert Groote-ra. Az Imitatio egy 1441-ből származó kézirata végén ugyan az áll, hogy Kempis Tamás írta, saját kezével. De lehet, hogy csak másolta, hiszen egy szentírás-kódex végére is ugyanezt írta. Lehet, hogy Kempis Tamás csak Groote írását bővítette.

[2] Joseph de Guibert SJ: La spiritualité de la Compagnie, Rome, 1953.