Isten nagyszerű ereje… - Martos Balázs atya elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepére
Jézus mennybemenetelét Lukács evangélista mondja el történetként, percről percre és pillanatról pillanatra nyomon követhető eseményként. A többi újszövetségi szerző nem látja maga előtt a csodálkozó, szemüket meresztő tanítványokat, nem beszél arról, hogyan áldja meg tanítványait a felemelkedő Jézus végső gesztussal. A mennybemenetel a többieknek nem „út”, nem fokozatos „felemelkedés”, hanem az égi dicsőség pillanata, egyszer s mindenkorra érvényes kezdet és beteljesedés, Isten hatalmának megnyilvánulása. Ha Jézus mennybemeneteléről van szó, az Újszövetség többi szerzője nem történetet, hanem himnuszt ír, himnuszt és imádságot, amellyel Istenhez fordul vagy Isten nagyságán elmélkedik.
Így történik ez az Efezusi levélben is, amelynek részletét második olvasmányként vesszük. A levél bevezetőjében szerepel már egy himnusz, elmélkedés Isten üdvözítő tervéről, amely Jézus Krisztusban valósult meg, s amely az egész világ helyreállítását célozta (vö. Ef 1,3-10). Úgy tűnik azonban, hogy nem elég egyszer elmondani, sőt, nem elég egyszer megvallani sem ennek az üdvözítő tervnek a megvalósulását. A levél szerzője ugyanis a következő sorokban Szent Pál leveleire jellemző fordulattal imádságot mond, hálaadó és kérő fohászt, a címzettekért. Az olvasmány ezért kezdődik egyfajta áldással: „Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben” – és így tovább.
A megismert és megvallott igazság felett elmélkedve, a többször is megértett valóságnál időzve is szükség van a Szentlélek világosságára, bölcsességre, kinyilatkoztatásra, hogy mindezt igazán értékelni tudják. Az ilyen elmélkedő, himnusszerű sorokra nem könnyű figyelni, mert szerzőik tudatosan túlterhelik őket súlyos szavakkal. Ha lassítunk egy kissé, közelebb érnek hozzánk a szavak és a bennük rejlő gazdagság: a remény, amelyre Isten meghív; a gazdag és fenséges örökség, amelyet Isten a szenteknek, vagyis az üdvösségre meghívottaknak szán; végül Isten mérhetetlenül nagy hatalma, amellyel már jelen van a hívők életében. Vajon hogyan ér el hozzánk mindez? Miben éljük át Isten mérhetetlen hatalmát? – A levél szerzője erre nem is ad közvetlen választ, de imádkozik, hogy mindezt átélhessük, megérthessük, lélekben megtapasztalhassuk.
Jézus feltámadása és mennybemenetele az Efezusi levél szerzője számára annak jele és bizonyítéka, hogy Istennek megvan ez a megdöbbentő hatalma, amellyel minket, levelének olvasóit is elér és átváltoztat. Isten legyőzte a halált Jézus Krisztusban, őt magát pedig égi dicsőségbe emelte. Erre képes az ő „nagyszerű ereje”, amely másutt, például Mária Magnificat-jában a gyengéket emeli fel a hatalmasok ellenében (vö. Lk 1,51köv). A szerző egységben látja a megváltás művét: Jézus feltámadását, megdicsőülését, minden égi és földi hatalom fölé emelését, földi teste mellett és annak beteljesedéseként pedig új, titokzatos testének, az Egyháznak születését. Jézus testének kontúrjai itt nem a felhők között vesznek el, a tanítványok szeme láttára, hanem kozmikus értelemben tágulnak ki úgy, hogy a Feltámadott magába fogadja mindazokat, akik őt hitben magukhoz fogadják.
„Mindent lába alá vetett” – olvassuk Istenről, illetve Jézusról. Ez a mondat a 8. zsoltárra emlékeztet. Ott a teremtett emberről volt szó, akit Isten a teremtésből kiemelt. Ez is csodálatos. Most viszont Jézus megdicsőüléséről van szó, akinek minden hatalom megadatott, hogy mindent megtehessen az emberekért és a világért, sőt, mindent teljessé tehessen. Tegye teljessé hitünket. Világosítsa meg az értelmünket, a kapcsolatainkat, rendezze el az életünk, a társadalmunk, földünk arányait úgy, ahogy erre csak ő képes.
Urunk mennybemenetele, C év
