Keresés

Világosság Világosság 

A Bárány szeretetre méltó – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

A Jelenések könyve, amelyből húsvét vasárnapjain gyakran olvasunk részleteket, közel áll a liturgiához.

A látnok a könyv bevezetőjében azt mondta (vö. Jel 1,10), hogy az Úr napján esett elragadtatásba, vagyis akkor, amikor a közösség is összejött, hogy ünnepelje a feltámadást. A könyvben gyakran rövid himnuszok szólalnak meg, égi szereplők dicsőítik Istent, s a látnok ennek szem- és fültanúja. Ezek a dicsőítő szózatok és énekek ugyanakkor a földiek számára is példát adnak: az égi és a földi kórus dala egybecseng, a könyv – például éppen a bevezetőben – úgy is felfogható, mint a közösség ünnepi istentiszteletének párbeszéde, amelyben a látnok és a közösség felelget egymásnak, sőt, néha a megjelenő Úr maga is megszólal (vö. Jel 1,4-8).

Vasárnapi második olvasmányunkban is liturgia szólal meg: előbb angyalok serege – „számuk tízezerszer tízezerre és ezerszer ezerre rúgott” –, majd pedig „minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, az egész világmindenséggel egyetemben” harsogja Isten dicséretét. Kozmikus arányoknak vagyunk tanúi, a „harsány hang”, a dicsőítés mindent betölt. Liturgiáról beszélhetünk, két okból is. Az egyik, hogy a kimondott szó dicsőítés, a szó legszorosabb értelmében vett imádás, amely a „Báránynak”, vagyis a megölt, de feltámadt Jézus Krisztusnak a dicséretét zengi, majd, ha ezt még lehet fokozni, a második harsány szózat a „trónon ülőt és a Bárányt” együtt említi és dicsőíti. A liturgia Isten dicsérete, ez pedig itt a legteljesebben megvalósul.

Másfelől a liturgia mindig valamilyen szertartás is, valamilyen cselekvés is, amelynek rendje van, amely valamilyen fizikai teret is kíván és alakít, és amelyben nagyon gyakran szavak és tettek egészítik ki egymást. János látomásában a „trón” áll középen, mégpedig az előző, 4. fejezet óta. Megnyílik az ég, és a látnok Isten trónját látja, a világmindenség középpontját, a hatalom és élet abszolút forrását, vagyis azt a teret, ahol eldől a világmindenség sorsa, s ahonnan az élet mindenüvé kiárad. Olvasmányunk ebből a földöntúli középpontból tekint az egész világra, vagy még inkább azt látja és írja le, hogy mindenki ide tekint várakozással, hogy amikor a trónon ülő Isten magához veszi a Bárányt, akkor ennek dicsősége az egész mindenséget magához vonzza és dicsőítésre indítja.

De mi a cselekvés, miféle tettek egészítik ki vagy éppen előzik meg a harsány hangokat? Az 5. fejezet már itt, a trónteremben kezdődik, mégpedig a Bárány beiktatásával, hatalommal való felruházásával. Amit a szentleckében hallunk, már a jelenet vége. A feláldozott és feltámadt Bárány már átvette a kívül-belül teleírt tekercset, hatalmának jelvényét, a történelem értelmezésének kulcsát, a múlt és jövő titkainak teljességét. Isten ezzel már ráruházta az ítélet jogát és hatalmát, amelyre ő maga éppen a végső gyengeség vállalásával, mindhalálig tartó engedelmességével és szeretetével lett méltó. Bárány lett a kereszten, egyszer s mindenkorra, megnyílt Isten végtelen hatalmának, teret engedett Isten irgalmának, így győzte le a bűnt és a halált. Az angyalok serege és a világmindenség ezt a gesztust, ezt az isteni rendelkezést ismeri el, erre dördül a harsány szózat: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” Méltó a Bárány, hogy Istennel egynek kiáltsa és ismerje el őt minden égi és földi lény.

A Bárány méltósága lényéből fakad, amelyet az értelem igaznak ismer el, és egyben szeret. A Bárány nem esdekel szeretetért, de „szeretetre méltó”, és mindazok megszeretik, akik nem menekülnek el tőle. Jelenlétében minden rendeződik, teljességet, békét, bocsánatot, lendületet érez, aki kapcsolatba kerül vele – mint tanítványai, akik húsvét után, még a földön, újra találkozhattak és kibékülhettek vele.

Húsvét 3. vasárnapja, C év

Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára
02 május 2019, 18:20