Keresés

Vatican News
Madarak Madarak 

Valami újat viszek végbe – nem látjátok? - Martos Balázs atya elmélkedése nagyböjt 5. vasárnapjára

Ószövetségi olvasmányunk újra a pusztai vándorlással foglalkozik. Csakhogy most már nem történeti értelemben, visszatekintve egy valaha volt, nagyszerű időszakra, hanem éppen ellenkezőleg: a fölséges Isten ígéretet tesz, és új vándorlásról beszél. Ami egyszer megtörtént, ami az emlékezetbe vésődött, mintává lesz és várakozássá, megmozdítja a képzeletet, táplálja a reményt, mércéje lesz annak, hogy Isten mit tehet még, mit készít szeretett népének. „Vizet fakasztok a pusztában, és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak népemnek, az én kiválasztottamnak” – olvassuk az ígéret legkifejezőbb mondatát.

A szakasz három részre osztható. Az elsőben az Úr korábbi tetteire hivatkozik, a másodikban leírja a várható fordulatot, a harmadikban pedig egyfajta választ jövendöl, a sivatagi állatok és a nép dicsőítését. Az Úr korábbi tettei hihetővé teszik, amit most ígér, egyben hangsúlyozzák, hogy Isten tettei az ő lényegéből fakadnak. Neki nem kell megmásítania ígéretét, neki nem különös, ha nagyszerű tetteket visz végbe. Ma is ugyanolyan hatalmas, mint valaha. A réges-régi, nagyszerű tettek szinte kísértenek arra, hogy a nép csak az emlékeivel foglalkozzon. A fordulatra fel kell készülnie, és Isten is mintha külön biztatni akarná, hogy legyen készen valami újra, másra. A dicsőítés pedig, ahová a szakasz tart, a nép válasza: ha Isten bemutatkozott, ha az Úr visszautalt arra, ki ő, és mit tett a népért, akkor a nép a dicsőítéssel válaszol, ezzel kapcsolódik be a nagyszerű tervbe.

Izajás másutt is szívesen beszél az Úr korábbi tetteiről, mint hitelességének bizonyítékairól (vö. Iz 41,26köv; 42,9; 44,8). A szenvedő szolgát megszólító Isten így szól: „Ezt mondja az az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad, aki leheletet ad a rajta lévő népnek, és lelket a rajta járóknak…” (Iz 42,5). Ezek a mondatok a teremtés nagyszerű művére hivatkoznak. A 43. fejezet sorai, amelyeket most olvasunk, az Egyiptomból való kivonulás csodájára emlékeztetnek: „Ezt mondja az Úr, aki egykor utat készített a tengeren át és ösvényt a nagy vizeken”, majd az üldözők pusztulására tett utalások következnek, a harci szekerek, lovak, hadsereg és hősök, illetve a kialvó mécses képe. A „pislákoló mécses” szintén Izajás 42. fejezetéből ismerős, a „tengeren átvezető ösvény” pedig a 77. zsoltárban visszhangzik.

Isten valaha volt tette nagyszerű, egyben félelmet keltő. Szinte megbabonázza az embert, ha belegondol akár a teremtés, akár a megváltás megtörtént csodájába. A fordulat, amelyet a próféta most jövendöl, éppen ezért különös figyelmet igényel: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek, én valami újat viszek végbe…” Izajás könyvének középrésze, az ún. Második Izajás azt jövendöli, hogy Isten hazavezeti a népet Babilonból, utat készít a pusztában, vizet ad, életet ad, sőt, folyókat fakaszt az addig élettelen világban, hogy a nép boldog lehessen, biztonságosan hazatérhessen. Nemcsak fizikai jóllétről van szó, és nem is egyszerűen a hazatérésről. A nép dicsőíteni fogja az Urat, mégpedig a sakálokkal és a struccokkal, a sivatag különös lényeivel együtt, amelyek másutt a halál és veszély jelképei (vö. Zsolt 44,20; 63,11; Jób 30,29; Siral 4,3). Isten nemcsak lehetetlent visz végbe, hanem legyőzi a halált, életet ad ott, ahol eddig a halál uralkodott.

Akik ezen az úton hazatérnek, már egy új világba érkeznek. Izajás jövendölése a Messiás életében különös aktualitást nyer. A „régi dolgok”, Isten korábbi csodái, most az emberek megbocsátott bűneit is jelenthetik. A pusztát megöntöző folyam pedig a Megváltó feltárt szíve lesz, amely mindenkit magához vonz, és mindenkinek új életet kínál. Ezt a népet is magának alkotta az Úr – és ő maga nyugtalan mindaddig, amíg fel nem fedezzük várakozását, értünk égő hatalmát.

Nagyböjt 5. vasárnapja, C év

Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára
04 április 2019, 19:07