A szabadulás ünnepe – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvétvasárnapra
Húsvét éjszakáján tényleg minden mindennel összefügg, a teremtés a megváltással, az apa áldozata az odaadott fiú engedelmességével, a hátrahagyott fogság az új ég és új föld ígéretével – de az ünnep legjellegzetesebb előképe mégis csak a kivonulás Egyiptomból, a nagy szabadulás tapasztalata. A húsvét szó sem pusztán a böjt végét jelzi és a bőséges húseledelt, hanem a bárányvacsorát, a sietve elfogyasztott ételt, a vérrel megkent szemöldökfákat, s aztán az éjszakai menetet, a kivonulást az ismeretlenbe.
A tengeren való átvonulás történetét a Kivonulás könyve 14. fejezete mondja el. Ezt követi a 15. fejezetben felhangzó háladal, amelyet Mózes, Mirjam és egész Izrael énekel a víz túlsó partján. Háladalt, vagy inkább győzelmi dalt mondanánk, amely Izrael egész útjáért, a tengeren való átkelésért, az ellenfél legyőzéséért, de már a megtalált hazáért, az elért nyugalomért is dicséri Istent, a kozmikus erők felett is győztes Urat. A 14. fejezet maga három részre osztható, mégpedig a tenger partjáig tartó, ténylegesen a tengerbe már bevonuló, majd meg a tenger túlsó partjára érkező Izraelhez igazodva. Az a rész, amelyet húsvét éjszaka felolvasunk, lényegét illetően a második egység, az a tapasztalat, amelyet Izrael a tengeren átvonulva, száraz lábbal a tengerfenéken szerez.
Ennél mélyebbre nem lehet süllyedni. A tenger mélyén száraz lábbal átkelni, s közben a vízfalakat jobbról és balról szemlélni megismételhetetlen csoda, amelynek ugyanakkor erős szimbolikus jelentése van: az ember belép a mélységbe, és mégis épen és szabadon marad benne. Erre a tapasztalatra a megelőző részlet is készít, az éjszakai menekülés ideje, amikor az Úr angyala vezet, majd meg a „két sereg” között helyezkedik el, köd és felhő képében. Izrael az ismeretlenbe menekül, mint valaha Ábrahám. Nagy pillanatai biztosítatlanok, vagy pontosabban egyedül Isten biztosítja arról, hogy van hová mennie.
A kivonulás elbeszélésének szereplői az Úr Isten, Mózes és a nép, illetve a fáraó, egész Egyiptom és ennek egész hadserege. Izrael népe a tenger mélyére, egyik helyen szó szerint „a tenger szívébe” (Kiv 15,8) ereszkedik le. Az Úr megkeményíti a fáraó szívét, vagyis gondolkodását, lényét, hagyja, hogy ellene döntsön, hagyja, hogy megátalkodjon. Csak sejtjük, hogy a nép szívéről is szó van, Mózes is egész szívével kiált az Úrhoz, s hogy a menekülőket és kiszabadulókat is szívükben sújtja a félelem. Mózesre az Úr parancsol rá, nyújtsa ki a botot, amelyet az Úrtól kapott jelül, és válassza ketté a tengert. Minden szereplő egész lényével feszül a többinek.
Húsvét éjszakáján itt kapcsolódunk be az elbeszélésbe, az éjszakában, beszorítva az üldözők és a tenger morajlása közé. A parancs elhangzott, de úgy tűnik, a csoda ideje csak később jött el, napkeltekor. Mózes kinyújtott karja hatalmat sejtet, de az elbeszélés arról a várakozásról is szól, amely az egyiptomiak rettegésében, másfelől meg a nép felszabadult háladalában tör majd ki. Az Úr szelet támaszt, hogy elhajtsa a tenger vizét, visszaszorítja a hullámokat, mint valaha régen, a teremtés idején.
A vizek mélyére lázongó tömeg vonult be, félelemtől és katonaságtól hajtva. A túlparton hívő és éneklő közösség áll, amely alig hisz a szemének. Izrael egész történetében emlékszik a fogságra, a kényszermunkára, a kosárra, amelyet az építkezésekhez használt – de nem felejti el azt az éjszakát sem, amikor a vizeken át, a halál sötétjén át valaki erős kézzel megragadta, és a másik partra vitte, hogy énekeljen, és ne hallgasson.
Húsvét vasárnap, C év
