Cerca

Vatican News
Templom Templom 

Dávid megbocsát – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra

A Sámuellel, Saullal és Dáviddal kapcsolatos történetek az ószövetségi elbeszélő irodalom gyöngyszemei közé tartoznak.

Ki ne emlékezne Dávid és Góliát történetére, kinek kellene hosszasan magyarázni, milyen volt Sámuel engedelmessége, aki háromszor Hélihez szaladt éjszaka a silói templomban, amikor az Úr hívta, ki ne idézné fel szívesen, hogyan kérte számon Nátán próféta Dávid bűnét ravasz példabeszéddel, hogy végül csak magát hibáztathassa, s elinduljon a megtérés útján? Emberi jellem, szellem és tapasztalat társul itt Isten rejtőzködő jelenlétével, újra meg újra szólító kegyelmével, amely az embert, ha gyenge anyagból, porból és sárból lett is, napról napra mégis jobbá alakítja–gyúrja.

Ezek az elbeszélések a legtöbbet mégis csak Dávid alakjáról és belső fejlődéséről árulnak el. Ki ez a fiú? Szeplős, vörös hajú, szép tekintetű, a testvérei között mégsem tűnik daliának. Aztán ügyes és csalafinta, többet ésszel, mint erővel vívó hős, aki legyőzi Góliátot, s vele a filiszteusok tízezreit. Lantpengetésében, amellyel Saul rossz szellemét riasztja, ismét lágyabb énje, gazdag szíve csendül, de hogy ez elűzi, filiszteusokkal szövetkező rablóvezérnek is gondolhatnánk. Megejti Batsebát, Uriás feleségét, majd őt, a férjet el is veszíti, később meg uralkodóként vét hibákat, fia iránti gyengeségből. Fény és árnyék együtt jár az ő életében is. Talán az utód, a nagy leszármazott ígérete az, amire árnyék nem vetülhet, lévén ő egyedül Isten bőkezű kincse.

A mai elbeszélés mégis valódi szépségről, erkölcsi nagyságról árulkodik, királyi gesztusról a királyi választott életében. Isten látogatása felemel és nyomot hagy, nem hagyja ott kifosztva a választottat. Ilyen nagyszerű pillanat, egyszerre emberi és isteni jel Dávid életében a megbocsátás készsége, amelyről vasárnapi olvasmányunk tanúskodik, Saul és Dávid váltakozó értelmű kapcsolatának különleges eseménye.

Saul egyszer már lándzsával falhoz akarta szegezni Dávidot, de akkor az ügyesen félrehajolt. Végleges menekülése előtt még Jonatánban, Saul fiában, jó barátjában igyekezett közvetítőt találni, kikémlelni, vajon Saul még mindig gyűlöli-e. A végleges szakításra ezután kerül sor. Ezután válnak ellenséggé, életre-halálra.

Dávid most is cselhez folyamodik: az éj leple alatt lopózik Saul táborába, egészen az alvó vezérig. Megölhetné az alvó oroszlánt, de nem teszi. Saját életére is jól vigyáz, nem oktalanul rohan szembe az ellenféllel – csak miután biztos távolba jutott a jelül magával vitt lándzsával és korsóval, Saul személyes fegyverével és szomjoltó edényével, akkor fedi fel, hogy ott járt, közvetlen közelében. Gesztusa szó szerint lefegyverezi Sault, újra felkínálja, hogy egyenlő félként találkozzanak, fegyver és előítélet nélkül. Dávid hősies, lovagias gesztust gyakorol, amely az Úr felkentjének, s egyben Isten igazságosságának szól: „Senki sem marad büntetlen, aki az Úr felkentjére emeli kezét!” „Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében.”

Van egy nagyobb, egy közös igazság, amely nélkül menthetetlenül belesüppedünk saját igazunk kergetésébe. A lovag, az Isten igazságában bízó ember másként áll ki saját igazáért, másként a gyengékért, rábízottakért, másként közösségek és népek jogrendszerében. Dávid gesztusának emléke Izrael és Júda történetében nemcsak személyes jó példa, hanem a sok szempontból elégtelen uralkodók hatalmával szembeni magatartás modellje is. Egy olyan jog emléke és példája, amely megkötni látszik a jogosnak vélt haragot, a rossz azonnali megbüntetését, idővel mégis a nagyobb jó eszközének bizonyul. Sault nem Dávidnak kell megölnie, maga rohan háborús halálba.

Jézus ellenségeink szeretetére buzdít. Hogy ilyenkor is átélhessük, a bőkezű és nagylelkű Isten gyermekei vagyunk. Istené, aki ismeri korlátainkat, haragunk sötétjét, félelmeink éjszakáját. Istené, aki ajtót nyit ott is, ahol mi végleg befejezett történetet látunk.

Évközi 7. vasárnap, C év

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra
21 február 2019, 17:13