Cerca

Vatican News
Tűz Tűz 

Izajás meghívása – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

Évközi 5. vasárnap ismét egy próféta meghívásának elbeszélését olvassuk. Jeremiás után ezúttal az ószövetségi próféta fejedelem, Izajás meghívása kerül sorra. Ez a történet talán még az előbbinél is ismertebb és kedveltebb. Hogy miért? Erre a kérdésre mindjárt háromféle választ is adhatunk.

Az első ok, amiért Izajás meghívása annyira fontos és szerethető, a benne megnyilatkozó Isten szépsége, fensége és közvetlensége. Izajás azt mondja: „láttam az Urat”, s nemsokára szavak, hangok is társulnak ehhez a látomáshoz. Isten olyannak mutatkozik, mint egy király, fenségbe öltözötten, királyi székben, az egész templomot betöltő uszályban. A próféta olyan ember, aki betekinthet Isten mennyei udvartartásába, aki a kiváltságos pillanatokban meghallgatja, hogyan tanácskozik Isten azokkal, akik az egész teremtett világra kiterjedő hatalmának fényes udvarában körülveszik. A látomás a jeruzsálemi templomot teszi meg ég és föld találkozóhelyéül, ezt tölti el az Úr dicsősége, ebben visszhangzik a szeráfok, tüzes lények hangja, akik szentnek dicsérik az Urat. A földi és az égi liturgia kiegészíti egymást, az Isten szentségéről alkotott földi kép a megfoghatatlanra, fenségesre és hatalmasra irányul. Az emberi tapasztalat rettenetes földrengésről és füstről, olyan határhelyzetről, amelyben élet és halál egyszerre nyilvánul meg, az örök élet forrásával való találkozásra emlékeztet. A szeráfok a gonosz tüzes marásától védenek itt lenn a földön, a mennyei udvarban pedig a mindeneket meghaladó, lángoló szentségű Istent dicsőíti jelenlétük.

Isten jelenlétének ilyen fényében az emberi szív is feltárul. Ez a második nagy pillanata Izajás meghívásának. Saját gyengeségének, bűnösségének tapasztalata ebben a ragyogásban olyan fájdalmas és félelmetes, hogy az már szinte elviselhetetlen. „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek…” Izajás kiáltása a néppel való egységéről is tanúskodik, ahogy Isten szentségének megnyilvánulása is folytatja a szövetség népének adott ajándékait. Kiáltásában, félelmében ősi erővel tör fel az a tapasztalat, amelyet Mózes, Jeremiás, Gedeon, más formában majd Zakariás és Mária, még később a tanítványok élnek át az Úr jelenlétében: Isten szentsége nem semmisít meg, de az ember olyan ragyogásba kerül, amely felélesíti belső árnyait, napvilágra hozza rejtőzködő bűneit, kinyilvánítja, hogy magától semmi jóra sem képes. A próféta számára angyal hoz gyógyszert, égető parazsat, amelyet az oltárról vett: Isten szentségének, elevenségének, s egyben, távolabbról, az oltár engesztelő áldozatainak gyógyszere ez. „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod, és bocsánatot nyert bűnöd.” Az történik itt magával Izajással, amit könyvének kezdetén a népről jövendölt: „Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó.” (Iz 1,18).

De van egy harmadik mozzanat is, amely nélkül mi, mai emberek, s talán a mindenkori ember nem időzne annyit Izajás meghívásánál. Ez pedig a küldetés felvállalása, Izajás nagy készsége, bátorsága, a parázzsal tisztított ajak első kiáltása: „Itt vagyok, engem küldj!” Milyen nagyszerű, amikor a mindenhatónak nagy szívvel felelhet az ember, s amit lát égről és földről, Istenről és emberről, a világról és legbensőbb önmagáról, azt belesűrítheti egy ilyen bátor megindulásba, egy nagyszerű küldetés teljesítésébe. Izajás még nem tudja, mit kell tennie, s ha mi tovább olvassuk a történetet, talán nem is látjuk feltétlenül vonzónak az ítélet hirdetését, amely rábízatott. Reméljük mégis, hogy Isten nemcsak a prófétával irgalmas, s ha szentsége, látása parazsat és tüzet is jelent, az nem a megsemmisülés, hanem a tisztulás és élet tüze lesz.

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Péter roskad le így Jézus színe előtt az evangéliumban. És mennyire boldog, mert Jézus nem szavait hallgatta meg, hanem szívének valódi vágyát!

Évközi 5. vasárnap, C év

07 február 2019, 17:09