Az Úr szava zúg a vizek felett: Martos Balázs atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedésére
Urunk megkeresztelkedésének ünnepe Jézus élettörténetének arra a fordulópontjára emlékeztet, amikor rejtett, názáreti életéből kilépve megkezdi nyilvános működését, és égi jelek mutatják, hogy ezt Isten Fiaként, Isten Lelkének erejével teszi. A Jordánban való megmerítkezése ugyanakkor Keresztelő Jánossal való találkozást, Izrael népének megújulási mozgalmába való bekapcsolódást sejtet. Amit János elkezdett, Jézus folytatja, de egy sokkal magasabb szinten, ahogy azt a Keresztelő is elismerte: „eljön az, aki hatalmasabb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani…”
Az ünnep olvasmányai – többszörösen választható összetételben – Isten szolgájának világba lépéséről (Iz 42), az Úr dicsőségének megnyilvánulásáról (Iz 40), Jézus jövetelének megtisztító erejéről (Tit 2; 3), illetve a keresztséggel kezdődő nyilvános működéséről elmélkednek (ApCsel 10; Lk 3). Az a már-már viharos körforgás, amely ezekből az egymásnak felelgető, egymást hívó és egymást kölcsönösen értelmező szövegekből elér minket, nem fogalmi tisztázást kíván és nem egyértelmű beteljesedést sejtet, inkább a képek és hasonlatok sodrását hozza létre, s minket is közel hoz ahhoz a párbeszédhez, amely az Atya és a Fiú között mindörökké zajlik, s amelyet Jézus életének az ószövetségi hagyományba és az emberi nem történetébe való bekapcsolódása tett történeti valósággá.
Az Ószövetség Istene nem egy korai sejtés és ősi szöveg szerint viharistenség, akinek a világra gyakorolt hatása sorsfordító, lenyűgöző, mindent szuverén döntéssel és mégis igazságosan megváltoztató hatás és jelenlét. Érdemes is az első olvasmányhoz rendelt zsoltárének, a 29. (latin számozás szerint 28.) zsoltár szavain és képein elgondolkoznunk. A szöveg bevezetője dicsőítésre hívja „Isten gyermekeit”, hogy imádják az Urat „szent ünnepi díszben”. Azután egyfajta istenjelenésről hallunk, amely félelmetes hangzásban és megdöbbentő látványban érzékelhető: „az Úr szava zúg a vizek árján, az Úr lebeg a nagy vizek fölött”. Végül pedig, mindezt összefoglalva, azt énekli a zsoltár: „Az Úr trónol a vizek fölött, az Úr király örökké”.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy emberileg szólva képtelenség a vizek fölött lebegni vagy ülni, hanem arról, hogy a víz kozmikus elem, a tenger és a szárazföld és ezek istenségei a mezopotámiai mítoszokban hol hadakoznak egymással, hol pedig egyik a másikat aláveti, a föld megzabolázza, határok közé szorítja a vizeket. A vizek fölött trónoló istenség kinyilvánítja hatalmát legádázabb, leghatalmasabb ellenfele fölött. Az ő szava, amely a vizek árján zúg, mennydörgés, a leghangosabb vihart is túlharsogó szó, egyben – a Biblia egészében (vö. Ter 1) – teremtő szó, amely lecsendesíti a vihart, szétválaszt eget és földet, szárazföldet és tengert. Az „istenek fiai”, akiknek „szent ünnepi díszben” imádniuk kell Istent, valószínűleg a kánaánita hitvilágból „itt maradt” égi lények, akik immár mind alávetik magukat a náluknál messze hatalmasabb Izrael Istenének.
De mit is kezdjünk ezzel a sok szempontból pogánynak tűnő isteni jelenéssel, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén? Feszítő ellentéteket érzékelünk. Jézus nemcsak megjelenik a vizek fölött, mint Isten, amikor majd a vízen jár tanítványai szeme láttára, hanem alászáll és megmerül a Jordán vizében, magára véve a világ folyamatos igazságtalanságának és gonoszságának terhét. Nem letipor, hanem alászáll és felemel. Isten Igéje úgy támaszt vihart, hogy „szava sem hallatszik az utcákon”. Nem félelmetesen mennydörög, viharként sem oltja el a pislákoló mécsbelet, erejével nem zúzza szét a megroppant nádszálat. Mintha nem is tőle, hanem ellenfeleitől származna az a vihar, amely azóta is gyakran tombol körülötte.
„Áldja meg Isten az ő népét, adjon neki békességet.” Adjon neki – adjon nekünk – Lelket, hogy átviharozza a szívünket ezzel az ő új, mindent mozdító megjelenésével.
Urunk megkeresztelkedése, C év
