Cerca

Vatican News
2019.01.23 Nota di P. László Vértesaljai su un epigrafe cristiano a Civitavecchia A civitavecchiai régészeti múzeum ókeresztény sírfelirata  

Margitok időtlen köszöntése – P. Vértesaljai László jegyzete

P. Vértesaljai László képzelt riportja Centumcellae (Civitavecchia) Margarita nevű egykori ókeresztény hívével.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Drága…., akarom köszönteni, de elakadok, amikor meglátom a lánykát, mire ő mosolyogva hozzáteszi: …gyöngy. Így igaz, Drágagyöngy ő, ahogy a nevét betűzöm a sírfeliratán,  Centumcellae-ben: Hic requiescit Margarita in pace quae vixit plus minus annis XV (Magyarul: Itt nyugszik Margarita békében, aki nagyjából 15 évet élt).

Mennyei születésnapi felirata szerint nagyjából, „plusz-mínusz” tizenöt éves volt, amikor „Ura békéjében elszenderedett”. Ezt őrzik a márványba karcolt rusztikus latin betűk. Nagyjából – plusz-mínusz pár év – 260 tájt járunk, a Trajánusz császár emelte tirrén tengerparti portusban, azaz kikötővárosban, mely az adriai Classis és a Neapolis fölötti Misenum mellett az Impérium harmadik legnagyobb kikötője volt. 

 „A pápa mellett szolgáltam, mint most te...” - szól megint mosolyogva és rögtön tudom, hogy arra a Corneliusra gondol, akit Gallus császár 252-ben száműzött Rómából és ide, Centumcellaebe küldte. „Irgalmas szívű episzkopusz volt – kezd mesélni –, hiszen visszafogadta a szentegyházba azokat a hittagadó bukottakat, akik a nagy üldöztetés során megtagadták a hitüket. Igaz, kemény penitenciát rótt rájuk és várakozniuk is kellett. Engem is ő csiszolt – mondja megint mosolyogva – és persze a nevével játszik: drágagyöngy. A víz a legkeményebb követ is megtöri, mint Cornelius elődjét” – és mondatlanul is Petruszra gondol, az Urbs első episzkopuszára.

„Tudod – kérdem tőle – milyen drága lett a te neved a későbbiekben?” Mosolyogva bólint és mesélni kezd, annak a nagy közösségnek a nevében, melyet a Communio Sanctorum-nak tart a szentegyház: „Először is az antióchiai Margarétára (Margit) gondolok, akinek apja a piszídai Antichiában pogány pap volt, de a kislánykát keresztény dajkája nevelte és később hiába is próbálták hitétől eltéríteni, ő mindvégig kitartott, egészen a vértanúságig. Aztán ismerem „ittenről” a ti Margitotokat, a Nyulak-szigeti Margaritát” – és látom, biztosan kiismeri magát a szentek között. Alaquocue Mária-Margit nevét is ismeri – ebből pedig kitetszik, hogy a mi Centumcellae-i Margaritánk egészen up to date, napjainkig menően tájékozott.  Igaz, abban az Országban egy nap annyi, mint ezer esztendő…!

Még a gondolatomat is kitalálja, mert magától kezd szólni röviden tengerparti portusza további történetéről: „Erőssé tett a hitünket a római püspök jelenléte, hiszen összes papjával ide száműzték. Ötven évvel később már a városkánk harmada keresztény s a mi helyi püspökünk – de ezt már latinul mondja – „Epictetus episcopus a Centumcellis” ott van a 314-es arlesi zsinat aláírói között. Viszontagságos idők jöttek, egymással küzdő ravennai bizánciak és ariánus hitű longobárdok, míg végül 740-ben III. Gergely pápa megerősítette a kikötő városfalait”. Ekkor fölfénylik a szeme és lelkesen meséli: „Tudod, mi összetartozunk!” Látja a zavaromat, ezért folytatja: „A 800-as évek első fele csupa tragédia. Szaracén hajósok többször feldúlták a városunkat (még pontos számokat is említ 813 és 828), míg végül véglegesen bevették a kikötőt, amire az egész város elmenekült az Urbsba, a pápához. IV. Leó pontosan tudta, hogy Cornelius nevő elődjét mi centumcelliek egykor befogadtuk, ezért 854-ben megépítette hát a véd-várfallal körülvett Leopolist, Leóvárost és a mieinket odatelepítette, ahol most te is laksz. A helybéliek ennek nyomán, éppen a mi Centumcellae városunk nevéről, igaz leegyszerűsítve azt, átkeresztelték Cencelle-nek és a név búvópatakként máig él a nagyon öregek emlékezetében”.

Nem sürgetem, mert magától is mondja: „A szaracén uralom nem sokáig tartott, mert plusz mínusz három-négy nemzedék múlva eleink visszatértek a régi városukba. Pontosan így hívták maguk között az ősi Centumcellae-t: Civitas Vetula, Öregváros, ami aztán a toszkán vulgáris latinban Civita veccla, majd Civitavecchia lett…., máig”.

Folytatná még, a DrágaGyöngy, de nekem mennem kell vissza az én Cencellémbe. „Hát hová is kerültem én a mai vasárnap délután?” – kérdem magamtól hazafelé utazva a szakadó esőben. „Hazakerültél…!” - hallom ide Margarita hangját: „Ahogy mi Rómában otthon vagyunk, úgy ti, rómaiak – és pontosításként hozzáteszi – római katolikusok nálunk szintúgy otthon vagytok”. Esik az eső, homályosan látok… 

A sírfelirat:

†Hc re†

quiescit

Marga

rita in p

ace que

bixit pl

mn an XV

A sírfelirat kipótolva a hiányzó betűkkel:

H(i)c re

quiescit

Marga

rita in p

ace qu(a)e

bixit pl(us)

m(i)n(us) an(nis) XV

Összeolvasva:

Hic requiescit Margarita in pace quae vixit plus minus annis XV (quindecim)

Magyarul:

Itt nyugszik Margarita békében, aki nagyjából 15 évet élt                       

23 január 2019, 20:19