Az ókeresztény kor karácsonyi Szent Család ábrázolásai – Vértesaljai László írása
P. Vértesaljai László SJ - Vatikán
A Priscilla katakomba Szűz Mária ábrázolása
Rómában a Firenzébe vezető Via Salaria mentén húzódik a Priscilla katakomba. Ennek mélyén az úgynevezett „Cappella Greca”, azaz Görög kápolna előterében találkozunk a keresztény világ első ismert Szűz Mária ábrázolásával. Alul sérült az alig pár tenyérnyi nagyságú freskótöredék, de rajta világosan fel lehet ismerni Máriát, amint trónuson ülve Gyermekét ölében tartja és magához szorítja, miközben a Gyermek kifelé fordul és a szemlélőre néz. Valójában lehetne az az anya bármilyen előkelő római asszony, de a harmadik század katakomba kereszténysége félreérthetetlen jelként tette az anya mellé azt az alakot, aki jobbjával fölfelé mutat valamire… És valóban, Mária feje fölött ott ragyog egy hatalmas csillag. Mi sem lenne természetesebb, mint a mából kiindulva arra gondolni, hogy az Anya és a Gyermek mellett az Apa, a nevelőapa, a názáreti József az a férfi. Mégsem József az a férfialak, hanem a bibliai Messiásjövendölő próféták egyike, legnagyobb valószínűséggel maga Bálám próféta. Bármennyire is furcsának tűnik, de József ábrázolása ebben az időszakban, tehát a harmadik és negyedik században, nem tűnik fel sem a katakombák, sem a szarkofágok ábrázolásain. Csak az ötödik század hozza meg a szerepét a 431-es efezusi zsinat után, mely Mária Istenanyaságáról beszél, ahogy azt például a római Santa Maria Maggiore bazilika híres diadalív mozaikjának képsorozatán látjuk, de leginkább a termékeny fantáziájú apokrif iratok, köztük a „József, az Ács története”, szerez majd polgárjogot Józsefnek, mint ikonográfiai szereplőnek, az ötödik század végétől kezdve.
József helyén csillagmutató próféta
Ám az ő távolléte sokkal többet mond és sokkal többet tanít a korakereszténység hitéről, mintha maga is jelen lenne. Megáll a történet a maga a lábán, József nélkül is – vélték a Priscilla katakomba keresztényei a harmadik század közepén, amikor rőtbarna színekkel az ikonfestő megrajzolta a közösség hitét. Az a gyermek, akit az Anya magához ölel, a próféták megjövendölte Messiás, akinek alakját az Ószövetség kétezer éves hagyománya lassan szőtte kerek egésszé. Mózes negyedik, vagyis a Számok könyve szól a titokzatos prófétáról: „Így beszél, aki felfogja Isten szavát, birtokolja a Magasságbeli tudását, látja a Mindenható arcát. Istentől kap választ, a szeme megnyílik: Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből” (Szám 24-16-18). Minthogy a próféta jelölte csillag egy asszony vonatkozásában tűnik fel, idézhetjük Izajás próféta ismert jövendölését „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el” (Iz 7,14). A jövendölés szövedék egy másik eleme Mikeás próféta látomása a jövőről, mely a helyet is rögzíti már: „De te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza” Mik 5,1-2). Malakiás próféta kicsi könyvének végén az igazak győzelméről beszél az eljövendő Úr napján: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mal, 3,20). Ebbe a sorozatba illeszkedik a 109. zsoltár tanítása, épp a régmúlt időkre hivatkozva, mely Dávid sarjáról szól: „Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta” (Zsolt 110, 3). Ennek a zsoltárnak az elemzése az ókeresztény kor számára alapvető fontosságú, mert benne nemcsak a Logosz, az örök Ige nemzésének a jövendölését látták, hanem az Incarnatio, a Megtestesülés előre jelzését is.
Az idők teljességében
Annak az említett prófétának a szerepe egyébként a katakombák világában olyan erős lesz, hogy a próféta „lábra kap”, odébb áll és egyedül is megjelenik, mint az ugyancsak római Dino Compagni hypogeumban, földalatti sírkamrában. Zárt fehér mezőben jelenik meg álló alakja, amint baljával tógáját fölfogja, jobbjával pedig egy nyolcsugarú csillagra mutat. A próféta és a csillag ábrázolása egyébként összességében utalás arra, amit később a hitvallások egyszerűen így fogalmaznak: „secundum Scripturam”, vagyis az Írások szerint”. Karácsony, bár kezdet, születés, a másik végéről nézve: beteljesedés. Főként a Galatákhoz és a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza az „idők teljességét”, de ez a felfogás végigzúdul a kereszténység történetén. Elsődleges őrzője és megtestesítője a liturgia, aztán a szakrális művészet, de Isten népének kollektív emlékezete is őrzi át, egészen a korunkig menően, akár magyar nyelvünkön is, imígyen: „Hogy eljött az idők teljessége, Bétőt mindenszentek reménysége. Az Isten fia szűztől született, Az örök igazság megszerzetett”. József távolléte tehát arra a másik „erőre” utal, melyet a János evangélium előszavában (prológus) olvasunk, „aki nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől született” (vö Jn 1,13). Anya van, a hiányzó apára a csillag utal, igaz ez egy másfajta apaság. Az egyház óvatosan, fokról-fokra bontotta az Istengyermek titkát, szinte csak úgy és olyan mértékben, ahogy válaszolnia kellett azokra a kérdésekre, melyek részint saját soraiban merültek fel, másrészt pedig a kívülről érkező hatásokra adott válaszként születtek meg.
Miért nem ünnepelték az ókeresztények Jézus születését?
Mert hiszen türelmetlenül fel lehetne tenni a kérdést, hogy az első századok miért nem ünnepeltek Karácsonyt, miért nem emlékeztek meg a Megváltó Jézus születéséről? Valójában egyszerű a válasz, hiszen a kereszténység Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása élő emlékezetéből született. Ez volt az az újdonság, melyet senki nem értett félre, melynek nem volt hasonló előzménye. Ez a tanítás a „kereszt bölcsessége”, melyet Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levél elején említ: „Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság”. Az Isten halála tehát botrány és balgaság. Ellenben az isten, vagy az istenek születése, az igenis jelen volt a korabeli kultúrában és hitvilágban. A korakereszténység úgy határolódott el ettől a félreérthető hasonlóságtól, hogy nem beszélt róla: identitását nem a keresztények Istenének, az Isten Fia Jézusnak a születésétől nyerték, hanem a halálból való feltámadásától. A születő kereszténység nemhogy igyekezett volna ehhez a világhoz hasonlítani megváltó Istene születése ünneplésében, hanem elhatárolódott tőle! Ennek megfelelően a keresztény közösségek lenézték a születés megünneplését. Órigenész egyházatya, alexandriai hittudós (~184-254), amikor felsorolja a keresztények ünnepeit, csak vasárnapokról, vagyis az Úr feltámadása napjáról, péntekről, a kereszthalál napjáról és Pünkösdről, a Szentlélek eljöveteléről beszél. Viszont az is igaz, hogy ókeresztény testvéreinket természetszerűleg kezdettől fogva foglalkoztatta Jézus születésének a körülménye, Anyjának, Szűz Máriának és a nevelőatyának, Szent Józsefnek az eredete, mint ahogy azt apokrif iratok sora bizonyítja. Az egyház ezek iránt is bölcs magatartással viseltetett. Hagyta, hogy létezzenek, de nem emelte be sem a doktrínába, a hivatalos tanításba, sem pedig a misztériumok ünneplésébe, a liturgiába. Az apokrifek ott bolyongtak az egyház élete peremén és csak egyiknek-másiknak sikerült valahogy gyökeret eresztenie benne…
Karácsony ünnepének a születése
De hát akkor mikor született a mai Karácsony ünnepe? – kérdezhetjük a liturgiatörténettől. Tudunk is rá válaszolni, legalább egy időszak és a hely pontos megjelölésével. Éppen itt Rómában született meg a Nativitas Domini, az Úr születése ünnepének a rögzítése, 325 és 336 között. Csak határköveket tudunk kijelölni, mert oly gyérek a források. A Konstantinápolytól mintegy 100 kilométerre, keletre fekvő Nicea (Nikaia) városában tartották 325-ben az első egyetemes zsinatot, mely Karácsony ünnepét nem ismeri még. Pedig mennyire hasznos lett volna a Krisztus istenségét születésétől fogva tagadó ariánusok ellen, akik azt vallották, hogy Jézus nem Isten Fia, hanem a keresztség révén adoptálja őt az Isten saját gyermekeként, tehát lesz „fogadott fiú”.
Karácsony megült liturgikus ünnepét számunkra ismert módon először a római úgynevezett Cronografus Filicalus, vagyis a Filokalus-naptár említi. Ez egy pompásan díszített almanach, melyet egy gazdag római keresztény számára készítettek. A polgári életre vonatkozó egyéb adatok mellett két olyan felsorolást is találunk, mely az egyházi élet évfordulóit tartalmazza.
Az első lista felsorolja Róma nem vértanú püspökeit, a második pedig a római vértanúk nevét, liturgikus emléknapjuk idejét és helyét közli. A keresztény közösség hitét jelzi a megfogalmazás, hiszen a dies natalis, a mennyei születésnap a vértanúságuk napját jelöli. A vértanúk sorát azonban Krisztus születésével, méghozzá földi születésével vezeti be: „Január kalendájának oktávján született Krisztus a júdeai Betlehemben”. Mai szavakkal: nyolc nappal január elseje előtt, ez pedig december 25-e. A 354-ben keletkezett Filokalus-naptár világosan bizonyítja, hogy 336-ban Rómában már megülték Karácsony ünnepét december 25-én. Ezt a napot egyébként már 204-ben említi római Szent Szent Hippolitusz püspök, de megjegyzése csak dátumra és nem pedig liturgikus ünnepre utal.
A pogány születés-ünnep megkeresztelése
Csak valószínűsíthető, hogy Karácsony ünnepét a római liturgiába a Sol invictus, a pogány győzhetetlen Napisten és annak kifejeződéseként a gyorsan terjedő Mitrász kultusz ellen vezették be. Pontosabban az egyház a téli napforduló ünnepét krisztianizálta, keresztelte meg, amit abban a korban nem pontos számításaik miatt éppen december 25-én tartottak és nem pedig december 21-én, a téli napforduló, solstitium alkalmával. Az ünnepet éppen a „nap” ragadványnevű, szíriai, tehát keleti származású császár, Heliogabalus hozta Rómába 220 táján, de hivatalosan Aurelianus császár vezette be 274. december 25-én. Az ünnep formailag olyan makacsul meggyökeresedett a rómaiak lelkében, hogy több mint száz évvel a Karácsony ünnepének liturgikus gyakorlatba való bevezetése után, Nagy Szent Leó pápa (440-461) egyik karácsonyi beszédében (összesen 18-at tartott) kikelt azon gyakorlat ellen, mellyel a Szent Péter bazilikába lépő hívek, a templom kapujában, még a lépcsőn állva megfordultak kelet felé és csókot hintettek a felkelő napnak. (Ez a csókhajító keresztvetés, minden tudatosság nélkül, mint forma, máig él: a legtöbb olasz így vet keresztet, csak épp a „keletelés” maradt el)
A karácsonyi liturgikus ünnep születése
A keresztény ikonográfia azonnal reagált az ünnep megjelenésére, jeles módon éppen Rómában. A legtöbb ókeresztény ikongráfiai emlék a temetkezési liturgiához kapcsolódik, főként a szarkofágok domborműveihez. Kimutatható, hogy a nativitás, a karácsonyi Jézus-születése jelenete a negyedik század közepén jelenik meg, tehát az ünnep 336-as rögzítése után. Hamarosan kialakul az a tipológia, mely egyszerűen és közérthetően közvetíti a misztériumot. Ehhez elegendő volt a főszereplő, a jászolba helyezett és pólyába csavart Gyermek megjelenítése, legtöbbször az Anyjával együtt. Érdekes módon a korakeresztény Nativitas ábrázolás elengedhetetlen kelléke az ökör és a szamár. A Gyermek, az ökör és szamár már kész Karácsony! Így találjuk ezt a jelenetet az ugyancsak császárváros Milánó Szent Ambrus bazilikája híres Sztilichon szószék-szarkofágján. Egy timpanon csúcsán középütt nyugszik a leplekbe burkolt Kisded, fejtámlás kőszarkofágra fektetve: lábánál az ökör, fejénél a szamár. Pontosan Jézus feje fölött a betlehemi Csillag. A három alak és a csillag tehát az ókeresztény Nativitas minimális kelléktára. A két állat jelenléte nem más, mint a már említett Izajás jövendölés krisztológiai értelmezése, mégpedig Órigenész egyházatyának a Lukács evangélium gyermekségtörténetéhez írt kommentárja révén. Ezt a gondolatot viszi tovább a harmadik századból eredő Pszeudo-Máté evangélium, mely így ír: „Három nappal a mi Urunk, Jézus Krisztus születése után a boldogságos Mária kiment a barlangból és belépett egy istállóba, ahol elhelyezte a gyermeket egy jászolba, akit egy ökör és egy szamár imádott. Beteljesedett, amit Izajás próféta megjövendölt: «Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát» (Iz 1,3). Ugyanezen állatok, az istálló közepén, mindegyre imádták az urukat. Betejesedett Habakuk próféta jövendölése: «Megismerteted magad a két állat között» (Hab 3,2, a LXX-es fordítás alapján). Az egyházatyák gyakran beszélnek a két állatról és az ökörben, mint tiszta áldozati állatban a választott népet ismerik fel, míg a teherhordó tisztátalan szamárban a pogány népeket látják. A negyedik század közepén ennek az üdvösségtörténeti konstellációnak óriási jelentősége volt, hiszen még érezhető szálakkal létezett a zsidókereszténység, de mind nagyobb számban állt össze az ecclesia, az egyház a kívülállókból, az úgymond születésileg „tisztátalanokból”.
Az a Anya a Gyermekkel, a bölcsekkel és a csillaggal
Mégsem ez a szükséges és elégséges elemeket hordozó forma terjedt el, hanem a legtöbb ikonográfia a gyermeket, joggal és méltán, az Anyával együtt ábrázolja, mégpedig egy hozzákapcsolódó másik bibliai jelenettel, mégpedig a bölcsek látogatásával. Ez a téma önállóan is megjelenik, mint a Priscilla katakomba Velatio kápolnájának egyik boltívén: A perzsa asztronómusok, a mágusok – akik tehát nem csillagjósok, hanem tudós csillagászok – tipikus frígiai, hátracsapott sapkát viselnek és lendülettel vonulnak a Gyermeket ölében tartó Anya felé. Ez a mozgás nemcsak a napkeleti bölcsek Máté evangélium említette vonulására utal, hanem az egyház liturgikus processziójára, mely a negyedik század első felében immár elismert vallásként, ráadásul a császári segítséggel megépített bazilikáiban végzi a maga ünnepi processzióját, körmenetszerű liturgikus haladását. Ennek a processziónak architektonikus kifejeződés éppen a hosszcsarnokos bazilika, amit például a ravennai San Apollinare Nuovo templomban lehet máig jól látni, a gádorfalak párhuzamos mozaikdíszeivel, mely valójában az alant folyó liturgia ikonográfiai leképezése.
A két jelenetet, vagyis a jászlat a bölcsekkel a coemeteriális, azaz temetkezési ikonográfia hamar összekapcsolta. Ragyogó példája ennek, igényes művészi megfogalmazásban, az arlesi Régészeti Múzeum híres, vagy 15 éve meglelt Nativitás szarkofágja, melyen a születés és a bölcsek imádása jelenet egymás alatti regiszterben látható. A csillag itt Mária feje fölött áll, a jászol másik végén egy pásztor éppen rámutat, míg alul a három bölcs, heves gesztikulációja éppen a csillagra-lelés pillanatát mutatja, hatalmas kezeikkel kifejező módon jelzik az egyház hitét: a megváltói halálra utaló szarkofág bölcsőben a világ Üdvözítője, akire égi jel nyomán találnak rá a népek.
