Cerca

Vatican News
Basilica di San Francesco, Assisi A bazilika szíve Szent Ferenc stigmákat hordozott teste  (Bernd Hagenkord)

Kétszáz éve 1818. december 12-én találtak rá Szent Ferenc földi maradványaira

Az assisibéli Pietro Bernardone fia, aki életében a Francesco nevet viselte, 1226. október 3-án ment át, „tranzitált” ebből a világból az Atyai Házba. Másfél év múlva 1228. július 16-án IX. Gergely pápa személyesen sietett Assisibe, hogy a Poverello szenttéavatási szertartását személyesen végezze és elhelyezze az építendő bazilika alapkövét.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Utolsó kérése: Ujjongó lélekkel és messzecsengő hangon énekeljetek!

Nem mondják róla a „családtagjai”, hogy meghalt. Transitus – szólnak és annak a szakadéknak az áthidalására utalnak, mely az életet és az örök életet köti össze. Celanói Tamás Szent Ferencről írt első életrajzában olvasom: „Megtérésének óta immár húsz esztendő telt el, mikoron elérkezett életének a vége. Ekkor kérte, hogy közelgő halálára és utána felhajnalló új életére való tekintettel, ujjongó lélekkel és messzecsengő hangon énekeljék el az Úr dicséretét. Ő maga a 141. zsoltár imádságába fogott, majd így szólt „Engem már hív az Úr” és előhozatta az evangéliumos könyvet, amiből ezt a részt olvasta fel: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Olvasás után felövezték vezeklő övvel, hamuval hintették meg, mivel hamarosan humusszá és hamuvá lesz…és íme szentséges lelke elvált a testétől és beletemetkezett az örök fény mérhetetlen tengerébe, teste pedig elaludt az Úrban”.

Törékeny, sokat szenvedett, alacsony kis teste felbecsülhetetlen értékű relikvia volt, szinte már az életében

Ura szent sebhelyeitől megjelölt drága testét nagy gonddal temették el és éppen erről szeretnék szólni. A korabeli iratokból nyilvánvalónak látszik, hogy élete végén nemcsak a rendtársai, hanem a „Pápa úr” és az egész Szentegyház számára is magától értetődőnek tűnt, amit II. János Pál pápa után akkor így is mondhattak volna: Santo subito! Törékeny, sokat szenvedett, alacsony kis teste felbecsülhetetlen értékű relikvia volt, szinte már az életében. Számoltak is ezzel, közelgő oltárra emelésével és egy új bazilika építésével.

Szenttéavatási ünnepe modellértékű példa lett az egész kereszténység számára

Azonnal világos volt számukra, hogy ha Francescót a Szent Rufinusz székesegyházba temetnék el, onnét nem tudnák kihozni őt többé már szentté-avatása után. Másfelől el akarták kerülni, hogy veszélybe sodorják az építendő új templom tervét és hogy esetleg időközben a Poverellót valamelyik másik itáliai város „kaparintsa” meg. Éppen ezért vette ki a pápa a helyi püspök kezéből a szenttéavatási eljárást is. Szenttéavatási ünnepe 1228. július 16-án egy szerzetesrend alapító szentjének a modellértékű példája lett az egész kereszténység számára. Két évvel később, 1230. május 25-én földi maradványait átvitték – ez is egy transitus! – az új bazilikába, mely közvetlenül a pápa fennhatósága alá tartozott és lett a lateráni Szent János pápai székesegyház mintájára „Caput et Mater”, vagyis a ferencrendiek templomainak Feje és Anyja.

A túlzó tisztelet miatt temették el ismeretlen helyre  

A szenttéavatás és bazilikaépítés ügyeit rendi részről Ferenc társa, Illés testvér vezette, aki egyúttal 1221-től már a rend élén állt. A kor tapasztalatai szerint joggal kellett tartani fellelkesült hívek túlzott relikviatiszteletétől, mint ahogy Páduai Szent Antal és Árpádházi Szent Erzsébet későbbi példái mutatták. Utóbbi holttestét a marburgi székesegyházban megcsonkították. IX. Gergely pápa Speravimus hactenus leveléből tudjuk, hogy a gondos rendi és pápai előkészítés ellenére, a Szent holttestét a bazilikába kísérő körmenetet „városi elöljárók a katonaság segítségével eltérítették, megakadályozva a ferences testvérek és a pápai legátusok hozzájutását és így végül  Francesco földi maradványait egy templomba temették, egy mindenki számára ismeretlen helyen”. A későbbiek során éppen ez adott alapot olyan alaptalan legenda képződésnek, mely szerint például Ferenc Krisztus mintájára feltámadt volna, vagy pedig a sírban állna talpon, romlatlan testtel.

A Poverello türelmesen várt 600 éven át  

Minthogy a Szent sírjának pontos helye ismeretlen volt, ezért az utókor ásatások révén szeretett volna bizonyosságot szerezni a feltételezésről, hogy a Poverello a főoltár alatt nyugszik, mint ahogy az apostoli kor nagy szentjei bazilikáinál is láthatjuk. Az 1570-ben és 1607-ben vezetett munkálatok minthogy nem hoztak eredményt, az időközben megszületett modern archeológia létrejötte azonban nemcsak megkövetelte, de lehetővé is tette a módszeres munkát, amire Nicolo Papini minorita generális adott engedélyt 1807-ben. A durva és gyalázatos napóleoni hadjárat, miközben kifosztotta és feldúlta Szent Ferenc egyéb relikviáit, csak késleltetni tudta a munkát, amit végül siker koronázott, mert mintegy tízéves szünet után, 1818. december 12-én a bazilika főoltára alatt közel 8 méter mélységben, szikla és tufatömbök között egy márványszarkofágra leltek, melyben megtalálták Szent Ferenc holttestének maradványait. Azóta egyszerű kápolnát alakítottak ki a kriptában, ahol a zarándokok térdre borulnak, mert érzik, szent ez a hely, hiszen itt nyugszik az a kiválasztott ember, aki egészen és maradéktalanul szerette az Urat. Szóljunk akkor most ferences köszöntéssel: Pax et bonum!

 

16 december 2018, 13:02