Béta verzió

Cerca

Vatican News
fountain-3412242_960_720aem.jpg

El nem apadó hit: Martos Balázs atya elmélkedése

Vasárnapi olvasmányunk szépen formált történet a Királyok első könyvéből. Illésnek azt parancsolja az Úr, hogy menjen Careptába, s majd ott gondoskodik róla. A próféta egy özvegyasszonnyal találkozik, akiről hamar kiderül, hogy fogytán az élelme. Úgy tűnik, jószándéka ellenére is képtelen etetni a prófétát. Illés mégis biztatja, hogy legyen nagylelkű, és az Úr nevében megjövendöli, hogy nem fogy el se lisztje, se olaja. Úgy is lesz – a jövendölés teljesül.

A történet olyan egyszerű élethelyzetekre, alapvető szükségletekre épül, mint amiket a mesékben látunk. Rőzsét szedegető özvegy, akitől egy idegen segítséget kér, szakajtó, vagy inkább lisztesedény meg korsó, víz, valami sült lepény, minden a legegyszerűbb szükségleteket és emberi kapcsolatokat idézi. A mindennapokban számos tényező elfedi ezeket a közvetlen találkozási pontokat: a címek, rangok, a kultúra és társadalom sokféle megszokása. Néha nagyon frissítő, ha kapcsolatainkat és helyzeteinket ilyen csupasz egyszerűségben is tudjuk látni, s ezeknek fényében értjük meg, mit tettünk, miért így vagy úgy döntöttünk. Éhség és szomjúság, egy magányos ember csalódottsága, egy másik bátor ígérete – ezek és ehhez hasonlók gyakran bujkálnak amúgy összetett és akár magasztos találkozásainkban.

A rőzsét szedegető asszony özvegy, egyetlen fia van, és a szárazságban meghalni készül. Nem lesz miből táplálja magát és családját, ha odaadja az utolsót. Különös ténye az emberlétnek, hogy belátja végességét, hogy előre tekint és számol esendőségével. Amikor az asszony először elutasítja a próféta kérését, talán már sejti, hogy Isten emberével találkozik, az Úrra esküszik, de keserű panasszal: utolsó lisztjét, a cseppnyi maradék olajat készíti el, arról mondja: „Megesszük, aztán meghalunk.”

A halál, a végesség nyilvánvaló, nem is kellene rajta keseregni. Az értelmes emberi cselekvés mégis mindig az életre irányul, a teljességre, a létre. Az ember mindig egy darab örökkévalóságban szeretne élni. Ha másként nem, hát legalább a végességtől arcul ütötten és attól felébresztve, a múló idő értékét megragadva. Illés azonban ennél többet ad: az Úr nevében azt ígéri, hogy „a szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.” Az elbeszélő még egyszer megismétli majd ezt a fordulatot, nyugtázva az ígéret beteljesedését. Újra szinte az az érzésünk, hogy valami ősi dal rigmusát halljuk, ünnepélyes és bátorító kijelentést egy csodáról, amely belopózott az élet mindennapi adottságai közé. A mesés „terülj-terülj asztalkám” helyett most az Úrnak, Izrael Istenének szava tesz csodát, s ezt érzékeli az ember úgy, mint amúgy mesébe illő reményei beteljesülését.

A bibliai történet szerint az Úr Illést már korábban készítette arra, hogy ilyen erővel hirdethesse a szavát. A careptai történet korábban kezdődött, amikor Illést a Kerít pataknál holló táplálta kenyérrel, és patak itatta friss vízzel. Illés az Úr gondoskodásának eredeti, természet által adott valóságából érkezik, ebből lép át egy emberi kapcsolatba, egy özvegyasszony nagylelkűségének, hitének terébe. Ezt a helyzetet neki kell élővé tennie azáltal, hogy az Úr szavát hirdeti: „Ne félj!”

A careptai özvegy asszonyt Jézus a názáreti zsinagógában említi, mint Isten történetének pogány szereplőjét. Nagylelkűsége, bátorsága, a próféta szavába vetett hite annak a szegény özvegyasszonynak előképévé teszi, aki két fillérrel az egész megélhetését, az egész életét teszi a templomi perselybe, Jézus és a tanítványok szeme láttára. Csak bízzunk abban, hogy kisebb-nagyobb felajánlásainkon rajta van az Úr szeme, s hogy van értelme biztatnunk egymást tapasztalatunk legjavából – az Úr gondoskodik.

Évközi 32. vasárnap, B év

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 32. vasárnapra
08 november 2018, 13:35