Béta verzió

Cerca

Vatican News
Család Család 

A másik színe előtt: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

Zsigereinkben nemcsak az élet áldását, egymásra utaltságunk boldog tudatát hordozzuk, hanem telhetetlen kívánkozást, a versengés alkalmait, a másik felett gyakorolt uralom kísértését, s ezért a kiszolgáltatottság fájdalmas emlékeit is. Ádám helyett az evangéliumban Jézus szólal meg, az új, hűséges jegyes, hogy védje a szeretet szövetségét, a házasságot.

A Teremtés könyvének első és második fejezetében mindjárt két elbeszélést olvashatunk a világ és az ember teremtéséről. Az első inkább a világ teremtésére és elrendezésére figyel, s csak a végén, a teremtés csúcsán emlékezik meg az emberről, aki Isten képmása, férfi és nő. A második viszont kezdettől fogva az ember sorsára, Istennel, önmagával és embertársaival való kapcsolatára koncentrál. Régi, jól ismert képek fogadnak benne: az ember porból vétetett, ám Isten az élet leheletét leheli az orrába; Isten helyezi az embert a kertbe, az élhető világba, és megbízza, hogy művelje és gondozza azt; a kert táplálja, de Isten határt is szab neki, az élet fájának gyümölcséből nem ehet. S mindezek után, mikorra világos az ember eredete, célja, felelőssége, kapcsolatrendszerének kell még kibontakoznia: nem jó egyedül lennie, hozzá illő segítőre van szüksége.

Ezek az elbeszélések archaikus szövegek. Nem csak régiek, értéküket nem az szabja meg, mennyire illenek modern, mérhető adatokon alapuló felfogásunkhoz az emberről. Ami archaikus, közel van az eredethez, az ember növekedésének kezdeteihez, ebben az esetben szinte az emberiség önmagáról alkotott képéhez, amely mélyen beleivódott a gondolkodásunkba, érzésvilágunkba. Ha növekszünk és sok mindent másként is fogalmazunk meg, alapvető tapasztalatainkban, érzékelésünk kategóriáiban ott hordozzuk, ami korán megérintett, ami korán megfogalmazódott bennünk. A világnak, és benne az embernek ez a fejlődése nem történik Isten nélkül: az ember Isten keze nyomát, képét hordozza magában, s ezek az ősi elképzelések újra segítenek tudatosítani, megfigyelni, hogyan van jelen Isten megváltozott életünk adottságaiban is.

Ebbe az ősi elbeszélésbe vasárnapi olvasmányuk annak mintegy első fordulópontján kapcsolódik be. Úgy tűnik, a világ, amelyet Isten létrehoz, teljesen rendben van, megvan benne minden, ami az élethez szükséges és jó. Ezután ezt olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lennie.” Isten olyan világot alkot, amelyben még lehetséges, sőt szükséges is a változás. Nem a tökéletesség merev állandóságát hozta létre. Sőt, úgy tűnik, az ember egyedüllétének, magányának feloldására irányuló első válasz, az állatok megteremtése, szintén nem jelent teljes sikert. A szerző Isten cselekvéséről beszél, de valójában az ember tapasztalatát írja le: állatok, dolgok, amelyek felett uralmat gyakorol (hiszen nevet ad nekik) segíthetik, hasznosak lehetnek számára, sőt képzeletben fel is ruházhatja őket emberi tulajdonságokkal, bálványt faraghat belőlük, saját akarata és kedve szerint – mégsem lesznek hozzá illő, neki megfelelő, őt kiegészítő, szívét megszólító, magányát oldó társakká.

Az ember kísérletez – s ebben az ősi elbeszélésben mintegy Isten is. Az emberre álmot bocsát, s elveszi oldalát. Az ember eredetileg egy, s Isten álomban osztja meg: a másik, akit maga mellett talál, csoda, Isten ajándéka, titok még önmaga számára is. Az addig egy ember most már két, egymáshoz illő, egymást tükröző fél: férfi és nő. Az ézer szó a Bibliában Istentől érkező, halálból szabadító segítséget jelent. Amit úgy szoktunk fordítani, „hozzá illő” (könegdó), az is gazdag jelentéstartalmú: vele szemben álló, neki megfelelő, vagyis tőle független, mégis egészen hozzá illő. Az ősi fordulat egyszerre sejtet önállóságot és összetartozást, szabadságot és egymás mellett meghozott döntést. Csont és hús, testi leszármazás is összetart – de még inkább a szív tapasztalata osztozásról és közös álmokról.

Jól tudjuk, hogy a történet nem a legjobban folytatódik. Zsigereinkben nemcsak az élet áldását, egymásra utaltságunk boldog tudatát hordozzuk, hanem telhetetlen kívánkozást, a versengés alkalmait, a másik felett gyakorolt uralom kísértését, s ezért a kiszolgáltatottság fájdalmas emlékeit is. Ádám helyett az evangéliumban Jézus szólal meg, az új, hűséges jegyes, hogy védje a szeretet szövetségét, a házasságot.

Martos Balázs atya elmélkedése

 

04 október 2018, 13:47