Béta verzió

Cerca

Vatican News
Csillagnézés Csillagnézés 

A törvény betűje és lelke - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

A Második Törvénykönyv intései fontos szerepet játszanak mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben. A könyv, amely lényegében Mózes hosszú beszéde az ígéret földjének határán, befejezi a Pentateuchust, Mózes öt könyvét, összegzi és megadja végső hangulatát. Az Újszövetség pedig gyakran éppen ennek a könyvnek a teológiáját idézi fel, amelyben olyan nagy szerepe van Isten kiválasztó szeretetének, hűségének, a törvény szívet-lelket szólító szavának.

A 4. fejezet intése, amelyből vasárnap olvasunk, a tízparancsolat és a törvény kihirdetését vezeti be, igen személyes formában. Sajátos kapcsolatrendszert jelöl ki, amelynek szereplői Isten és Mózes, a zsidó nép és a többi pogány nemzet. Mózes a népet figyelmezteti, mi azt mondanánk, szinte sarkantyúzza, hogy szívével hallgasson, gondolja meg, mit kér tőle Isten, és milyen nagy haszna van belőle. A nép ebben a hallgatásban és feleszmélésben nő „naggyá”, ebben lesz jelentős közösség, a többi nagy nép méltó társa. A Második Törvénykönyv másutt (a 7-8. fejezetben) a történelmi tényeknek megfelelően éppen azt hangsúlyozza, hogy Izrael népe kicsiny volt, hogy Isten nem azért szerette meg és lépett közel hozzá, mintha nagy, hatalmas és dicsőséges lett volna, hanem megszerette kicsinységében, felkarolta elesettségében (ahogy azt pl. Ezekiel próféta is hangsúlyozza egy különleges beszédében; vö. Ez 16,1-15). Itt a Második Törvénykönyv felnagyítja Izraelt. Beteljesedni látja benne Isten ígéretét, hogy megsokasítja a népet, s így látja méltónak arra is, hogy az egyetlen élő Isten képviselője legyen a többi istenséggel szemben.

A nép azáltal növekedik, hogy megtartja Isten törvényét, amely bölcsességre és okosságra tanítja. A bölcsesség és okosság a többi nép számára is kívánatos ajándék, az élet összhangja, szépsége valósul meg bennük. Az ószövetségi irodalom egyre inkább a törvényt azonosítja Isten bölcsességével, amelyben a világot teremtette, amelyben a világhoz közel van.  A törvényhez ezért nem szabad semmit hozzátenni és semmit nem szabad belőle elvenni sem. A parancsok rögzített törvényigék, a szabályok bírói rendeletek – így a törvény már eredetében összetett: megkísérli, de teljesen soha meg nem valósíthatja, hogy leképezze a valóság összetettségét. Eredetileg nem a betű szent (vö. 2Kor 3,6), hanem a benne rögzített istentapasztalat, az Istenről szerzett eleven tudás emléke. A hagyomány mindig értelmezni fogja a kinyilatkoztatást, mindig hozzátesz – de gondosan ügyelnie kell arra, hogy elkülönítse az eredetit és az újat, ami éppen az eredeti elevenségét akarta őrizni és megvilágítani. Aki megtartja a törvényt, az érti meg, mi a lényege, még akkor is, ha közben rádöbben korábbi félreértéseire, gyakran saját túlzásaira is.

Isten közel van népéhez – hirdeti Mózes (vö. MTörv 30,11-14 is), olyan közel, mint senki és semmi más. Közelsége akkor a legelevenebb, amikor hozzá fohászkodunk, bajban, vészben, talán akkor is, ha nem értjük parancsait és rendelkezéseit, ha egyetemes törvényei vagy az éppen átélt valóság meghaladja, próbára teszi értelmünket. A törvény megtartása az alázat útja, de egyben a csodálaté és az örömé: mert a törvényben rátalálunk Istenre, illetve rátalálunk a népre, azokra, akikkel a legszorosabban összetartozunk.

Jézus vitába szállt a farizeusokkal, azokkal, akik saját hagyományaikat fölébe helyezték az Isten törvényének. Nem a törvényt ítélte el, inkább azzal a gazdagabb megértéssel szólalt meg, amely a törvény lényegének megértéséből fakadt, s amely felismeri, milyen az emberi szív, amikor a törvény szava nem képes inteni, tisztogatni, jóra hívni. Jézus a legelevenebb kapcsolatban van Istennel, s ezért a törvény belső igazságával is. Nem a törvényt és a szabályokat szaporítja, hanem az igazságot és kegyelmet, jelenlétének, új közelségének kegyelmét (vö. Jn 1,18).

Évközi 22. vasárnap, B év

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra
30 augusztus 2018, 15:25