Béta verzió

Cerca

Vatican News
Közöny Közöny 

Illés fénye és árnyéka – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

Illés prófétát a Királyok könyvéből ismerjük meg, mint a Jahve hit képviselőjét, a királyokkal szembehelyezkedő próféták ősatyját.

Csodákat tesz, elzárja, majd megnyitja az eget, amely esőt ad, a népet pedig a Jahve melletti döntésre szólítja fel: forduljon el a kánaánita Baal istenségtől, válassza újra Izrael Istenét. Illés Mózeshez mérhető: mint Mózes, áldozatban újítja meg a nép elköteleződését Isten mellett (vö. Kiv 24,4-8; 1Kir 18,35-40), és ő is ott találkozik Istennel, ahol valaha Mózes, a Hóreb hegyén.

Ez a nagyívű élet, ez a nagyszerű kinyilatkoztatás azonban sajátos árnyékokat is megenged. Mint számos más bibliai szereplő esetében, a Biblia Illéssel kapcsolatban sem hallgatja el megpróbáltatásait, sőt, belső szenvedését és sötétségét. A Hóreb hegyén nem a fényben, lángban, földrengésben találkozik majd Istennel, hanem a számára is szükséges, simogató és feloldozó csendben, és nem is arra kap küldetést, hogy újra dicsőségesen cselekedjen, hanem arra, hogy maga helyett valaki mást kenjen prófétává. Isten csendes jelenéséhez pedig olyan út vezet, amely halálfélelemmel kezdődik: Baal négyszázötven papját ölette meg a Kármel hegyén, és most menekül Acháb és Izebel, a király és a királynő haragja elől, de talán önmaga elől is.

A bibliai elbeszélések nem pszichológiai olvasmánynak vagy esettárnak készültek, nem a lélek fejlődésének dinamikáját akarták bemutatni. Ősi mivoltukban mégis tükrözik azt a legegységesebb látásmódot, amellyel az ember ma is belülről érti, érzi azokat a jelenségeket, amelyek egyébként bonyolultan és tudományos igénnyel is leírhatók. Illés bejárja a fent és a lent, a sötétség, halál és az élet meg a fény útját, s talán nem is ismerhetünk meg valakit igazán, minden nagyságát és kiválóságát elismerve, ha életének, személyének ezt az oldalát, ezt a kiszolgáltatott, törékeny lényét nem ismerjük. Útja a pusztába, a halál határára; mélységes álomba süllyedése, amely talán az élet, talán a halál fordulatát kínálja; aztán titokzatos, angyali tápláléka, majd meg futása negyven nap és éjjel a Hóreb hegyéig – olyan történet, amelyben az ember kudarca és Istenre hagyatkozása, az emberi valóság és benne Isten hatalmának megjelenése mélységesen egy. Ma azt mondanánk: valaki a siker csúcsán megcsömörlik saját magától, de úgy, hogy abba bele akar halni. S ekkor mégis úgy töltekezik, hogy képes mindent újra kezdeni. Hosszú útra indul, találkozni Istennel, találkozni másokkal, találkozni megszabadult önmagával.

Illés útja messzire visz, s erre az útra csak égi eledel teheti képessé. Félelme és kesergése egynapi járóföldre, egy bokor árnyékába, a halálvágyba kergette őt. Az Úr angyala kínálta cipó és víz negyven nap és negyven éjjel hajtja, már nem menekülésre, hanem istenlátásra. Illés, a zarándok, előbb a legteljesebben saját magával, gondjával-bajával van elfoglalva, s csak az égi étel, az Úr angyalának, vagyis végső soron magának az Úrnak a segítsége készíti fel arra, hogy kilépjen magából, hogy Istennel találkozzon, s benne lásson át újra mindent.

Amikor Illés történetét az evangélium fényében olvassuk újra, talán jó meggondolnunk, hogy Jézus beszéde az égi kenyérről szintén a pusztában hangzik el. Az emberek maguk mentek Jézus után a pusztába. Jézus eledele, hogy az Atya akaratát cselekedje – végül is ezt sejti meg benne mindenki, aki keresésére indul. Ez olyan igazán tápláló benne. Jézus ott akart jelen lenni, ahol az ember a pusztában, az élet labirintusaiban elveszettnek érzi magát. Ott kínálja önmagát táplálékul, hogy bírjuk az utat, amely messze visz: a mélyülő önismeret, a nagyobb szeretet, az örök életre szóló reménység útjain egyszer mi is Istenhez jussunk.

 

Évközi 19. vasárnap, B év

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra
09 augusztus 2018, 18:02