Béta verzió

Cerca

Vatican News
Évgyűrűk egy fatörzsön Évgyűrűk egy fatörzsön 

Vád és védelem: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 10. vasárnapra

A Teremtés könyvének ezek a bevezető képei a Szentírás végső alakjában az egész emberi történelem megváltásra szorultságát, megesett és mégis reménykedő mivoltát, fájdalomban is értékes tapasztalatait fogalmazzák meg.

Évközi 10. vasárnap első olvasmánya a Teremtés könyvéből való, a bűnbeesés történetének részlete. Isten éppen keresi az embert, felderíti, mi is történt, miért és hogyan ettek a tiltott fa gyümölcséből, és hozzáfog, hogy bíróként igazságot tegyen. Mostani szakaszunkban csak a kígyóhoz intézett szavakat halljuk: „Átkozott leszel…, hasadon csúszol és a föld porát eszed…, ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé…”

Mielőtt erre a jelenetre koncentrálnánk, pillantsunk az egész elbeszélésre, amely az ember teremtéséről és bűnbeeséséről szól, a Teremtés könyve 2-3. fejezetében. Nehéz kifejezni, mennyire szép és bölcs ez a történet, mennyire mélyen megszólítja és megszólaltatja emberi tapasztalatainkat férfi és nő, lehetőségek és határok, bűn és hűség, remények és csalódások dolgában. Igazságát nem szoros értelemben vett történeti vagy még kevésbé valamiféle biológiai, eredettani értelemben kell keresnünk. Bár mindeddig egyetlen olyan szöveget sem találtak az ókori keleti irodalomban, amely közvetlen előzménye volna ennek az elbeszélésnek, egyes motívumai, különösen is a porból gyúrt ember, akinek feladata, munkája van, később pedig éppen a porba sújtás, porevésre kárhoztatás, mint a halállal való folyamatos szembesülés kifejezése, nagyon is ismertek a mítosz világában. A mítosz a bölcsességgel, az emberi tapasztalattal érintkezik. Azt mondja ki egy ősi, hozzáférhetetlen múltban zajló történetben, ami valójában mindig, mindmáig, most is történik.

A Teremtés könyvének ezek a bevezető képei a Szentírás végső alakjában az egész emberi történelem megváltásra szorultságát, megesett és mégis reménykedő mivoltát, fájdalomban is értékes tapasztalatait fogalmazzák meg. Az Ószövetség történeti alakulásában viszonylag későn keletkeztek: amikor bűnről, vétekről, hibáról van szó, az ószövetségi elbeszélések szinte mindig konkrét eseményről és egyes emberekről mesélnek; későbbi és kivételes az a látásmód, amellyel mindjárt a Biblia kezdetén találkozunk, amely egyetlen történetben az egész emberiségre jellemző igazságot fejez ki.

Milyennek látja tehát az embert, vagy inkább Isten, ember és a gonosz kapcsolatát a Teremtés könyvének szerzője? A bűnbeesett, vagyis az eredeti teljességét valamiképpen elveszített ember fél, szorong, szégyenkezik Isten előtt. „Hallottam lépteidet… elrejtőztem…” Ha előítélet nélkül hallgatjuk Isten szavait, ahogy kérdezi a férfit és a nőt, nem vallatásról, nem azonnali ítélkezésről van szó, csak egyszerű kérdésekről, amelyeket egy barát is feltenne hasonló helyzetben, s amelyekre a férfi és a nő válaszol szavaiban is rejtőzködve, saját magától félve, saját rossz lelkiismeretét takargatva-leleplezve. Isten nem azonos a rossz lelkiismeretünkkel és a bennünk bujkáló önváddal, mi mégis hamar rávetítjük mindezt, s ha magunk elől bujdosunk, Isten és a másik ember közelségét is nehezen fogadjuk el.

Isten nem menti fel mindjárt a szereplőket, és nem mondja, hogy csak a kígyó a hibás. Az ő ítélete leginkább azt mondja ki újra, mi az igazság: a titokzatos kísértő, a kígyó átkozott és porban csúszik, a halállal van kapcsolatban, és az asszonnyal meg ennek ivadékával áll harcban, az élet képviselőivel. Az asszony ivadéka, a gyermek a kígyó fejére tapos, ám a kígyó a sarkát mardossa, vagyis harcuk kibékíthetetlen: földi keretek között, a teremtés rendjében élet és halál összetartozik, kibékíthetetlenül, vagy, éppen ezért, ölelkező egységben.

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 10. vasérnapra
07 június 2018, 14:08