A továbbélő szentek – P. Vértesaljai László SJ jegyzete
Bennem pedig a kioldódtak az emlékezet szép virágai… s Tamás helyett magamat látom, amint 1979. szeptember elsején, Rómába érkezésem másnapján, Theo Beyrle jezsuita rektorunk vezetésével az „újgermanikus” diákoknak Péter apostol sírja fölött, a templom legmagasztosabb helyén bemutatott szentmisén veszek részt. Nem beszéltem én akkor sem az olaszt, sem a németet, de a szívem értette a vértanúk beszédét, a szeretet nyelvét.
Tovább emlékezem s II. János Pál pápát látom, amint egy évvel később, 1980. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén felszenteli a magyarok régi-új kápolnáját a Szent Péter bazilika altemplomában és kispapként ott ministrálhattam Mellette.
Tovább emlékezem, mert két évvel később, 1982. október 10-én ismét jeles ünnepen veszek részt, Maximilián Mária Kolbe atya szenttéavatásán. A pápai oltár közelében iszom magamba a történelmet, mert már akkor pontosan tudtam, a jelen történelmet virágzik. Hogyne emlékeznék arra a pillanatra, amikor a szenttéavatás végén, II. János Pál pápa igazán hálás szeretettel és büszkén köszöntötte azt a kétgyermekes lengyel családapát, aki helyett 41 évvel korábban Maximilián Kolbe életét adta! A pápa szavára, előttem mintegy tíz méterre állott fel a helyéről egy ősz hajú ember, Franciszek Gajowniczek. Sokáig tapsoltunk neki, Kolbe atyának, a pápának, de mindenekfölött Jézusnak, akinek a Szava megfogta a lengyel minorita Kolbe atya szívét és amikor 1941-ben az auschwitzi láger udvarán egy szökött rab megbosszulására elrendelt megtizedelés éppen erre a Franciszek Gajowniczek-re esett, Kolbe atya némán előlépett. Helyette és érte. Franciszek Gajowniczek a továbbélő Kolbe atya, mint ahogy Maximilán Kolbe atya a továbbélő Jézus…
Én pedig makacsul egyre csak tovább emlékezem és most már drága öcsém, Vértesaljai János temetésén vagyok. Hat éve, 2012. július 25-én történt, hogy valami olyat tett, mint Kolbe atya, mint Jézus, életét adta beosztott munkatársáért, felebarátjáért. És arra is emlékszem, hogy a temetés után, immár tisztára kisírt szemekkel, odaállt elém a túlélő, a Richárd, akinek a testvérem a saját élet adta oda. Richárd, két kezével megfogta karjaimat, erősen a szemembe nézett és szólt: Akkor most nekem úgy kell élnem, mint egy Vértesaljai János.
A keresztény, köztük Franciszek és Richárd nem túlélő emberek. Nem túlélnek valamit, hanem bennünk tovább él valaki. Jézus. Keresztény az, akiben tovább él a Krisztus. Végeérhetetlen láncolat ez, Jézus húsvéti sírjánál kezdődik vasárnap fénylő hajnalán és az Élet, ez a bőséges és tág Élet, sorba- és felfűz bennünket, egy örökkévalóságra.