Én is szeretnék a Jézusért őrültek közé tartozni – egy rendi jubileum emlékére
P. Vértesaljai László SJ jegyzete
Akkor is Nagyboldogasszony ünnepét ülték, hetven évvel ezelőtt, amikor belépett a cseh jezsuita rendtartományba. A hetven évvel ezelőtti eseményre emlékezett ma a rendházunk kápolnájában tartott ünnep szentmisén. Természetesen ő volt a főcelebráns és a prédikációt is ő tartotta, meghatott szavakkal felidézve, ahogy a Hírvétel napi evangéliuma mondja: „Nagy dolgot cselekedett velem a hatalmas és szent az ő neve” (vö Lk 1,49).
„1946-ban, akkor már a kommunizmus sötét felhői borultak hazánk fölé, a gimnázium hatodik osztályába jártam és sok fiú társammal együtt lelkigyakorlaton vettem, részt, amit egy jezsuita atya tartott nekünk. Utolsó előtti elmélkedésében Jézus szenvedéséről beszélt. Elmondta, hogy az országunkat éppen megszálló ateista szovjet hatalom milyen kegyetlen módszerekkel számolt le azokkal, akik keresztények voltak, főként Oroszország pravoszláv püspökeivel, papjaival és hűséges híveivel. Aztán a jézusi boldogságokról kezdett beszélni, melyben a Mester így tanította övéit: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is” (Mt 5,10-12).
Az atya azonban nem állt meg a szörnyűségek elbeszélésénél, hanem tovább lépett és merészen így szólt: „A gonosz erőinek minden elszánt működése ellenére mindig lesznek olyanok, igen, olyan őrültek – ezt olaszul az atya így mondta: ci sarranno sempre pazzi –, akik követik Jézust a szenvedésbe is”. Koláček atya ekkor legyőzve a visszaemlékezés megindultságát, nagy levegőt vett és határozottan mondta: Akkor és ott, mindössze 17 évesen határoztam el: Én is egyike szeretnék lenni ezeknek az őrülteknek, akik Jézusért minden szenvedést készek vállalni. És alig hogy leérettségiztem, 1948. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján beléptem a Jézus Társasága cseh rendtartományába. Harmincegyen voltunk novíciusok, amikor még abban az évben, a nagylelkigyakorlatunkon, éjszaka ránk törtek az államvédelmisek, kezükben Kalasnyikovval. Teherautóra tuszkoltak bennünket és nekiindultunk az éjszakának. Csak egy kérdés érdekelt bennünket: Merre megyünk? Keletnek vagy nyugatnak? Egyik társunk, a csillagok állásából kiolvasta, hogy Nyugat felé tartunk. Fellélegeztünk, mert a Kelet akkor nekünk egyet jelentett Szibériával.
Koláček atya szabadulása után vasgyári munkásként dolgozott, közben elvégezte a rend földalatti teológiáját. Pappá szentelésére csak húsz évvel később, 1968-ban került sor, a Prágai Tavasz „januári vigíliáján”. Amit tizenhétévesen, mámoros szívvel elfogadott, hogy egyike lesz azon őrülteknek, akik Jézusért minden szenvedést vállalnak, 1950-ben valósággá lett, mert letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Egyszerűen azért, mert jezsuita szerzetes és mert hívő ember, aki hűséggel szereti cseh hazáját.
1968-ban hagyta el hazáját és előbb Innsbruckban tanult teológiát, majd 1971-től 31 éven át vezette a Vatikáni Rádió cseh adását. A most 89 éves Koláček atya a rádiós jezsuiták rendházában él, minden reggel hét órakor koncelebrál a reggeli szentmisén. Tette ezt akkor is, amikor a hónap elején, augusztus másodikán éppen én voltam a főcelebráns és a reggeli homíliámban elmeséltem a magyar ministránsok szóló kétszeres dübörgő tapsot, amit a római Szent Ignác templomban kaptak. Láttam, könnyes lett a szeme a szép történettől. Mise után aztán alaposan kikérdezett felőle, majd pár nappal később elmondta, hogy ő megírta ezt csehül és feltette a honlapra. Csak nézzem meg, ezrek olvasták és lelkesednek Csehországban a magyar ministránsokért. Amikor ma reggel a sekrestyében a sok koncelebráló után végre ő is beérkezett a sekrestyébe, felzúdult a fergeteges taps és csak néztünk rá, mint Jézus hűséges őrültjére, aki majd biztosan, megörökli az Országot.
