Az új szentek „kedves fények” a világ sötétségében – Ferenc pápa vasárnapi homíliája

Vertse Márta - Vatikán

Fohászkodni, előre haladni, hálát adni  -  a hit útjának ezt a három állomását szemléltette Ferenc pápa a szentté avatási szentmisén, gondolatait a tíz leprásról szóló evangéliumi szakaszhoz fűzve. Arra emlékeztette a híveket, hogy az ima a szív orvossága, a hit útját közösen kell megtennünk testvéreinkkel, gondjukat viselve a távolállóknak is. Az öt új szent a hit útját járta, nehéz próbákat kiállva, az imának és a kirekesztettek megsegítésének szentelve életüket, megélve a mindennapok életszentségét. Ferenc pápa Szent Newman bíboros szavaival, („Az oszlop és a felhő” c. versének első sorából idézve: „Vezess, kedves Fény, az engem burkoló sötétben”), „kedves Fénynek” nevezte az új szenteket, azért fohászkodva, hogy Jézusba vetett hitünkről tanúskodva mi is világítsunk a világ sötétségében.

A hit útvonalának három állomása

 „Hited megmentett téged” (Lk 17,19). Ez a vasárnapi evangéliumi szakasz érkezési pontja, amely megmutatja a hit útját. Ennek az útvonalnak három állomását jelölik meg a meggyógyított leprások, akik fohászkodnak, előre haladnak és megköszönnek – foglalta össze szentbeszédének három fontos pontját Ferenc pápa.

Isten mindenkit befogad

Mindenekelőtt fohászkodnak. A leprások szörnyű helyzetben vannak, nem pusztán betegségük miatt, amely még ma is elterjedt, és minden erővel küzdeni kell ellene, hanem a társadalmi kirekesztettség miatt is. Jézus idejében tisztátalannak tartották őket és ezért a többiektől elszigetelten kellett élniük (vö. Lev 13,46). Azt olvassuk az evangéliumi szakaszban, hogy amikor Jézushoz mentek, „megálltak távol” (vö. Lk 17,12) Bár állapotuk miatt félre kell állniuk, „kiáltozva” könyörögnek Jézusnak. Nem hagyják, hogy az emberi kiközösítés megbénítsa őket és Istenhez kiáltanak, aki senkit sem zár ki. Így rövidülnek meg a távolságok, így lehet kilépni a magányból. Nem önmagunkba, sajnálkozásunkba bezárkózva, nem mások véleményével törődve, hanem fohászkodva az Úrhoz, mert az Úr meghallgatja a magányosok kiáltását.

Gyógyuljunk ki bűneinkből

Azokhoz a leprásokhoz hasonlóan nekünk is, mindnyájunknak szükségünk van a gyógyulásra – hangoztatta a pápa. Szükségünk van rá, hogy kigyógyuljunk a bizalmatlanságból, amit saját magunk, az élet, a jövő iránt érzünk. Ki kell gyógyulnunk félelmeinkből, bűneinkből, amelyeknek rabszolgái vagyunk, olyan sok bezárkózásunkból, függőségeinkből, a szerencsejátékhoz, a pénzhez, a televízióhoz, a mobiltelefonhoz, mások véleményéhez való kötődésünkből. Az Úr megszabadítja és meggyógyítja a szívünket, ha fohászkodunk hozzá, ha ezt mondjuk: „Uram, én hiszem, hogy meg tudsz engem gyógyítani; Jézusom, gyógyíts meg a bezártságaimból, szabadíts meg a gonosztól és a félelemtől”.

Az ima a hit kapuja, a szív orvossága

A leprások az elsők ebben az evangéliumi szakaszban, akik Jézus nevét hívják segítségül. Később majd ugyan ezt teszi egy vak és egy gonosztevő a kereszten: a szükséget szenvedők hívják Jézus nevét, amit azt jelenti, hogy Isten üdvözít. Istent közvetlenül, spontán módon nevén szólítják. Nevén szólítani valakit a bizalmas kapcsolat jele és tetszik az Úrnak. Ezáltal növekedik a hitünk, a bizalommal teli könyörgéssel Jézus elé visszük saját magunkat, nyitott szívvel, anélkül, hogy elrejtenénk nyomorúságainkat. Bizalommal hívjuk segítségül minden nap Jézus nevét: Isten üdvözít. Nevét ismételni annyit jelent, hogy imádkozunk. Az ima a hit kapuja, az ima a szív orvossága.

A hit előrehaladást igényel

A második állomás az előrehaladás. Ebben a rövid evangéliumi szakaszban mintegy tíz mozgást kifejező ige jelenik meg. De az tény a legszembetűnőbb, hogy a leprásokat Jézus nem akkor gyógyítja meg, amikor előtte állnak, hanem miközben úton vannak. „Útközben megtisztultak” (14) – mondja az evangéliumi szöveg. Meggyógyulnak, miközben Jeruzsálem felé tartanak, vagyis miközben egy felfelé vezető úton haladnak. Életutunk során tisztulunk meg, ez az út gyakran felfelé megy, mert a magasba vezet. A hit előrehaladást, önmagunkból való kilépést igényel, csodákat tesz, ha kilépünk kényelmes bizonyosságainkból, ha elhagyjuk megnyugtató kikötőinket, kényelmes fészkeinket. A hit növekszik, ha másoknak adományozunk és ha kockáztatunk. A hit akkor halad előre, ha felvértezzük magunkat az Istenbe vetett bizalommal. A hit alázatos és konkrét lépések által halad előre, mint amilyen alázatos és konkrét volt az első olvasmányban a leprások útja és (vö. 2Kir 5,14-17) Námán alámerülése a Jordán folyóban. Így van ez velünk is: előrehaladunk a hitben alázatos és konkrét szeretettel, mindennapi türelemmel, Jézus nevét hívjuk segítségül és haladunk előre.

Viseljük gondját eltávolodott testvéreinknek

Van egy másik érdekes aspektusa a leprások útjának: együtt haladnak. „Mentek” és „megtisztultak” – olvassuk az evangéliumban, mindig többes számban: a hit azt jelenti, hogy együtt haladunk, soha nem egyedül. Azonban, miután meggyógyultak, kilencen folytatják utukat és csak egy tér vissza, hogy köszönetet mondjon. Jézus akkor keserűen kérdezi: „Hol a többi kilenc?”. Szinte úgy tűnik, mintha az egyetlen visszatérőn kérné számon a többi kilencet. Igaz, a mi feladatunk, mi, akik azért vagyunk itt, hogy „Eucharisztiát tartsunk”, vagyis hálát adjunk utalt a pápa a szó eredeti görög jelentésére – a mi feladatunk, hogy gondjainkba vegyük azokat, akik letértek az útról, akik eltévedtek: őrzői vagyunk távoli testvéreinknek. Közbenjárójuk vagyunk, felelősek vagyunk értük, vagyis arra kaptunk meghívást, hogy feleljünk értük, viseljük a szívünkön sorsukat. Akarsz növekedni a hitben? Vedd gondjaidba egy távoli fivéredet, nővéredet.

Csak Jézus gyógyíthat meg minket

Könyörögni, előre haladni, és hálát adni: ez az utolsó állomás. Jézus csak annak a leprásnak mondja, hogy „Hited megmentett téged”, aki hálát adott a gyógyulásért. Nem csak egészséges lett, hanem üdvözült. Ez azt mutatja, hogy az érkezési pont nem az egészség, hanem a Jézussal való találkozás. Az üdvösség nem azt jelenti, hogy iszunk egy pohár vizet, hogy jól érezzük magunkat, hanem a forrásig kell elmennünk, ami maga Jézus. Csak Ő szabadít meg a rossztól és csak Ő gyógyítja meg szívünket, csak az Ővele való találkozás üdvözít, teszi az életet teljessé és széppé. Amikor találkozunk Jézussal, akkor spontán „köszönetet” mondunk, mert felfedezzük az élet legfontosabb dolgát: nem az, hogy egy kegyelemben részesülünk, vagy megoldódik egy problémánk, hanem az, hogy átöleljük az élet Urát. Jó látni, hogy az a meggyógyított ember, aki éppen egy szamaritánus volt, a maga teljességével kifejezi örömét: nagy hangon dicsőíti Istent, földre borul, hálálkodik. A hitben való előrehaladás csúcsa, ha hálát adva éljük életünket.

„Köszönöm” – a legegyszerűbb és legjótékonyabb szó

Feltehetjük a kérdést: mi, akiknek van hitünk, úgy éljük-e meg napjainkat, mint terhet, amelyet el kell viselni, vagy mint felajánló dicséret? Saját magunkra koncentrálunk, arra várva, hogy kérjük a következő kegyelmet, vagy örömet lelünk a hálaadásban? Amikor hálát adunk, az Atya meghatódik és eláraszt minket a Szentlélekkel. A hálaadás nem egy udvariassági, illemtani kérdés, hanem hit kérdése. Egy hálát adó szív fiatal marad. Ha azt mondjuk, hogy „köszönöm Uram”, amikor felébredünk, napközben, lefekvés előtt, ez az ellenszere a szív megöregedésének. Így van ez a családban is, házastársak között: mindig emlékezzünk rá, hogy köszönetet mondjunk. Köszönöm a legegyszerűbb és legjótékonyabb szó.

Fohászkodni, előre haladni, hálát adni

Ma hálát adunk az Úrnak az új szentekért, akik előre haladtak a hitben és akikhez ma úgy fohászkodunk, mint közbenjáróinkhoz. Hárman közülük szerzetesnők és azt mutatják meg számunkra, hogy a szerzetesi élet a szeretet útja a világ egzisztenciális peremvidékein. Szent Marguerite Bays viszont egy varrónő volt, aki felfedi számunkra, hogy milyen hatalmas erővel rendelkezik az egyszerű ima, a türelmes tűrés, a csöndes önátadás: az Úr ezek által tette lehetővé számára, hogy átélje Húsvét ragyogását.

Legyünk „kedves fények” a világ sötétségében

Ez a mindennapok életszentsége, amelyről Szent Newman bíboros szól: „A keresztény birtokában van egy mély, csöndes, rejtett békének, amelyet a világ nem lát. […] A keresztény örömteli, nyugodt, jó, szeretetreméltó, udvarias, naiv, szerény; nem támaszt igényeket, […] magatartása olyannyira távol áll a kérkedéstől és a mesterkéltségtől, hogy első látásra könnyen egy hétköznapi embernek lehet tekinteni (Parochial and Plain Sermons, V,5).  Kérjük, hogy legyünk ilyen „kedves fények” a világ sötétsége közepette. Jézus „maradj velünk és mi elkezdünk majd ragyogni, mint ahogy Te ragyogsz, úgy, hogy világosság legyünk a többiek számára” (Meditations on Christian Doctrine, Elmélkedések a keresztény tanításról, VII,3). Ámen – zárta fohászával homíliáját Ferenc pápa a vasárnap délelőtti szentté avatási misén.

A szentek előmozdítják hazájuk spirituális és társadalmi növekedését

A szentté avatási szentmise végén Ferenc pápa köszönetet mondott a bíborosoknak, püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, akik a világ minden részéből érkeztek a szertartásra, külön kiemelve azokat, akik az új szentek spirituális családjainak tagjai.

Üdvözölte a különböző országokból érkezett küldöttségek tagjait, akikkel a szertartást megelőzően már találkozott a Szent Péter bazilika Pietà (Fájdalmas Anya) kápolnájában. Külön megemlítette Sergio Mattarella olasz köztársasági elnököt és Károly walesi herceget. Az új szentek evangéliumi tanúságtételükkel elősegítették nemzeteik spirituális és szociális növekedését – állapította meg a pápa, majd az Anglikán Közösség küldötteihez fordulva háláját fejezte ki jelenlétükért.