Spirituális látás – Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára

Az elbeszélés elején a fizikai vakság és a bűn összefüggésének kérdése merül fel. A végén ezzel ellentétesen kapcsolódik a spirituális elvakultság és a bűn dilemmája. Mindkettőre Jézus felel. A testi vakság nem Isten büntetése. A hit látására megnyílni nem hajlandó elzárkózás viszont bűn. Az üdvözítő hit olyan hiánya, amely a benne való vétkes megmaradás veszélyével fenyeget.

Egy másik fontos felvetés a „hogyanra” kíváncsi. Miként tudta meggyógyítani Jézus a vakon születettet? Az esemény annyira ámulatba ejtő, hogy eleinte kétlik azt, hogy valóban az általuk ismert vak koldus az, aki most lát, és nem valaki más, aki csak hasonlít hozzá. A „nem tudják elhinni” aztán lassan átalakul a „nem akarják elhinni” magatartásába. A farizeusok egy része úgy gondolja, hogy ez nem lehet igaz, mert szombaton nem szabad gyógyítani. De ez azért sem történhetett meg, mert vakon hiszik, hogy a meggyógyított mindenestől bűnben született.

A harmadik kérdés a „miért akarjátok tudni”? Az immár látó, vakon született kérdezi ezt a hitetlenkedőktől. Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni? A vakság és a bűn kapcsolatának elméleti kérdése, meg a hogyan gyógyultál meg kíváncsiskodása itt válik sorsdöntő kérdéssé. Hajlandóak vagytok-e az eddigi hitbéli meggyőződéseteket – egy azt nyilvánvalóan szétfeszítő esemény hatására – felülvizsgálni vagy nem?

Az utolsó és legfontosabb kérdés pedig az, hogy ki az, aki itt cselekszik? A vak tanúságtételéből fokozatosan tárul elénk a gyógyító identitása.  Először azt halljuk, hogy istenfélő, aki Isten akaratát teszi, aki Istentől van, mert másként nem tudott volna ilyen hallatlan csodát tenni. Aztán Jézus maga kérdezi a gyógyultat, hogy hiszel-e az Emberfiában? A „ki az Uram” kérdésére megfelelő Jézus előtt aztán a „hiszek Uram” vallomással és az Istennek kijáró hódolattal borul le.

Az evangéliumi kérdések és válaszok bennünket is megszólítanak. A fizikai vakság nem a bűnök büntetése. A lelki elvakultság azonban bűn és örök látásképtelenséggel fenyeget. A „hogyan” és „miért” felvetései pedig a „ki az Emberfia” és a „hiszel-e benne” kérdésekbe torkollik.

Félreértenénk ezt a Jánosi katekézist, ha azt gondolnánk, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy el tudjuk-e hinni, hogy Jézus képes volt-e meggyógyítani egy vakon született embert. A fizikai látás visszaadásának csodajele alkalmat ad az evangélistának arra, hogy az életvitelszerű látásmódról adjon tanítást.

Pilinszky János Pupilla című rövid verse három lencse segítségével szembesít minket korunk meghatározó emberképeivel.  

„A távcsőben lovasroham.

Porzók, bibék a nagyitó alatt,

De a szememben sárga arc

és zuhanás a fölpolcozott ágyon,

mivel embernek lenni annyi, mint

poklokra csavart pupillával nézni.”

A távcső lencséjén keresztül néző tábornok a hatalom távolságából figyeli az ütközetben egymást halomra ölő katonákat. Mások élete és halála számára idegen és közömbös messzeségben zajló stratégiai kérdés.

A másik lencse a mikroszkópé. A tudós a vegetatív szaporodás szerveit vizsgálja, amelyek még hasonlítanak is a lovasok dárdáira és kardjaira. De míg a hadvezér túl távol van az eseményektől, a kutató túl közelről vész el a részletekben. Semmi nem kényszeríti arra, hogy az élet titkát, amit parányi részletekben vizsgál, összefüggésbe hozza felfedezéseinek erkölcsi következményeivel.

A harmadik lencse az emberi szem. Egy beteg vagy egy halott sárga arcát nézi a felpolcozott kórházi ágyon vagy ravatalon. A poklokra csavart pupilla azzal az erőfeszítéssel szembesít, amivel az embernek magát kell kényszerítenie, hogy ne fordítsa el a tekintetét embertársai pokoli szenvedéseiről. Az „értelmes érzékelő lény” hagyományos filozófiai definíciója ugyanis a huszadik század és napjaink szörnyűségeinek tükrében immár nem elégséges meghatározása az embernek. Az arisztotelészi „animal rationale”-t fordítják értelmes állatnak is. De az ember már testi mivoltában sem puszta állat, hanem értelme és szabad akarata révén mindig jobb vagy rosszabb, mint az állatok. Mert az állat csak ösztönei parancsára és a túlélése érdekében öl. Az ember azonban embertelen módon visszaélhet hatalmával és tudományával. Képes arra, hogy csak a saját hasznát szem előtt tartva ne akarja látni felebarátai bajait, szenvedését és halálát.

A költő ezért definiálja újra az emberség fogalmát. Csak a mások szenvedésével együttérző ember lehet méltó az ember névre.

Hitvallásához Krisztus húsvéti misztériumának fényében még annyit fűzhetünk, hogy embernek lenni annyi, mint poklokra és mennyországra csavart pupillával nézni.

Hiszen éppen a szeretett tanítvány az, aki – evangéliumának prológusában – a hús-vér emberré lett Krisztus titkában már az örök Igét szemléli. A fájdalmas Istenanyját – Jézus szavaira – saját édesanyjaként fogadja. Az üres sírba tekintve felfogja Krisztus feltámadását. Öreg patmoszi látnokként pedig az égre nézve vőlegényének felékesített menyasszonyaként érzékeli a mennyei Jeruzsálemet.

Kérjük a vakgyógyító Emberfiát, ajándékozzon meg bennünket is az előtte leboruló hit spirituális éleslátásával.