Jézus megrendült lélekkel nyújtja a falatot Júdásnak – nagykeddi gondolatok

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Főként fiatalok tegnap és ma egyaránt ezt a kérdést vetik fel – emlékszem a katekézisekre és hittanórákra! Erre sem tegnap, sem ma nem tudok válaszolni. Most már, deres fejjel mindinkább érzem, meglehet, talán a kérdés nem jó! Az evangéliumok nem magyarázzák meg ezt a titkot, de „megértetik” Jézus lelkületét Júdás iránt. Mihi sufficit – ez nekem elég! Akkor hát, lássuk most!     

János evangéliumban a betánai vacsorát a Húsvét közeli ünnepe miatt szorosan követi az Utolsó Vacsora. Annak nyitánya a lábmosás, melynek végén Jézus övéinek mondja: „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek. Nem mindnyájatokról mondom ezt, mert hiszen ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az Írásnak: ’Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem’ Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok” (Jn 13, 18-20).       

Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy „ismeri övéit”, ahogy első jeruzsálemi húsvétja alkalmával a templom megtisztítása után János megjegyzi róla: „Tudta, mi lakik az ember szívében” (Jn 2, 25). Hozzáteszem: Egyedül Ő tudja, mi lakik az ember szívében. Ez nekem vigasz és örömhír. Az Úr azonban, sokszor mindenek ellenére pontosan ismer engem, végre, és nem kell magyarázkodnom! Az utolsó vacsora történetét tovább olvasva, miután Jézus bejelenti, hogy a kenyerét fogyasztó övéinek egyike sarkát emeli ellene, mélyen megrendül lelkében és kijelenti: „Bizony, bizony mondom nektek: közületek egy elárul engem. A tanítványok erre összenéztek, mert nem tudták, hogy melyikükről mondja” (Jn 13,21).             

Senki nem tudta, ki az áruló közülük. Pontosabban csak ketten tudták: Jézus és maga az áruló, akit a mester a többi tizeneggyel azért hívott meg, hogy „vele legyenek” (Mk 3,14). Júdás úgy indult, oly tisztán és olyan fehér lappal, mint János és Péter! Menet közben lett áruló. Mi is úgy indulunk keresztségünk után, mint az apostolok és menet közben velünk is mi minden megtörténik?

Nem csoda, hogy Jézus mélyen megrendül. Biztos, nagyon szerette őt is, ennek jele a bizalom, hogy ő kezelhette az apostoli közösség pénzét. De hát akkor miért nem szólt bele az életébe? Biztosan beleszólt, gesztusaival és szavaival, ahogy nekünk is személyesen elmondja Szentlelke révén főként a tetszését: „Ez az én szeretett gyermekem”. Ha már régóta nem hallottam, hogy tetszem neki, valami baj van velem. Ekkor kell hozzá mennem. Ha ezt nem teszem, akkor valamit nagyon elhibázok!!!

De most vissza Jézus megrendüléséhez! Súlyos az árulás – nem is annyira magának az árulónak – a bejelentése: „Ámen, ámen, bizony, bizony mondom nektek…” Ezt a nyomatékosító formát az Úr csak akkor használja, amikor valami rendkívül fontosat mond. Ennek a rendkívüliségnek a jele a megrendültsége. János összesen három ilyen eseményt ismer: először Lázár feltámasztásakor, halott barátja láttán rendül meg az Üdvözítő, majd éppen virágvasárnapi bevonulásakor, amikor a pogány görögöknek (érdeklődő prozelita helléneknek) az elhaló búzaszem képében önmaga közeli haláláról és benne megdicsőüléséről beszél. A harmadik megrendülés Júdás árulása az utolsó vacsora termében, éppen a lábmosás után: Mindenkinek tiszta a lába és tiszták ők mindnyájan a megkapott tanítás nyomán, ha engedik, hogy az a szívükbe jusson. Ez, éppen ez a szívbe hatoló, szívet-lelket átformáló Jézus-értés a legfontosabb. Különben megállunk valahol félúton, félkész szívvel, se hidegen, se melegen, amiről pontosan tudjuk, hogy ki nem állhatja a Mester!  

Lám, a sorban első, Péter, hamarosan tagadni fog, míg a sorban utolsó, Júdás elárulja a Mesterét.A nárdusz-illatú betániai vendégség után az Utolsó Vacsora termében Júdás szó nélkül veszi a falatot és kifordul az éjszaka sötétjébe. Az emeleti teremben, miközben dermedten ül a többi tizenegy apostol, Jézus szava fényt hasít a homályban: „Most dicsőült meg az Emberfia!” Ha a helléneknek a bevonulás után a búzaszem haláláról beszélt, akkor most róla van szó. Ő a búzaszem. Elvettetik és elvetetik. Mert elvetik, eltaszítják, mondván „Nem ismerem azt az embert” és elvetik, el a földbe, a sírüreg mélyébe. Jézus mégis ujjong és itt, ebben az emeleti emelkedett légkörben hangzik el először az új parancsolat: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13.35).            

Ilyen szeretet erőterében élt Júdás is három éven át. És mégis a sötétség fia lett. A zsoltárt olvasó Ura, aki egyúttal maga a zsoltár tartalma és beteljesítője, az egész verset együtt olvassa és el nem hagyja annak első megszólító szavát: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (Zsolt 41,10).

Mert ők ketten még találkoznak. Egyazon éjszaka sötétjében, immár az Olajfák hegyén, amikor csókot kap tanítványától a Mester, akinek ajkán zsoltárszó hangzik: Barátom...!

Végül pedig, ha Jézus idézi a zsoltárt, akkor végig is mondja: „Te azonban, Uram, könyörülj meg rajtam, állíts talpra! Megőrzöl engem sértetlenül és engeded, hogy színed előtt álljak mindörökre. Áldott legyen az Úr, Izrael Istene mindörökkön-örökké! Ámen! Ámen!

(vl)