Felizzó szív: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

Az életünket megvilágító evangélium misztériuma az evangéliumot megvilágító élethelyzetek titkában fénylik személyes világossággal. Az emmauszi tanítványok történetében számomra két ilyen ragyogó találkozási pont is van.

Az első, az európai egyetemista ifjúság egy nagy római találkozójához kötődik, amelynek ez a perikópa volt a vezérfonala. Itt hívták fel a figyelmünket először arra a mellékesnek tűnő mozzanatra, hogy Jézus a „rossz irányba” haladó két tanítványa mellé szegődik. Jeruzsálemből Emmausz felé mennek. Megkérdezi őket, hogy miről beszélgetnek. Meghallgatja mélységes csalódásukat: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.”  Az sem hozza ki a sodrából, hogy az asszonyok és az apostolok egybehangzó tanúsága sem képes őket saját elkeseredettségük mélységéből kiragadni. Csak miután kiöntötték minden bánatukat, akkor szembesíti őket a hitre késedelmes szívükkel. Ekkor kezdi magyarázni nekik azt, hogy az Írások miként teljesedtek be a Messiás életében. Hogy mit és miért kellett neki elszenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe.

A történet másik életigazsággal telített mondata, a látszólag tovább menni készülő Jézust marasztaló kérés: „Maradj velünk, mert már esteledik, és lemenőben a nap.” Ötvenévi papi szolgálatért hálát adó, aranymisés emlékképen olvasva, ez a mondat a legszebb és legkülönlegesebb alkonyatok fényénél is lenyűgözőbben világít. Magába sűríti egy egész emberi életút minden félelmét és reményét. A hitben érő ember küzdelmeinek összes kudarcát és örömét. A végső találkozásra készülő derék és hű szolga maradék erejét alázattal összeszedő önátadását.

A történet folytatása ismerős. „Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük”.

A tanítványok szeme „tartóztatva” volt az úton, de miután a kenyértörésben felismerték az Urat – a legrégibb katolikus fordítás kifejezésével szólva – így gondoltak vissza a találkozásra: „nemde gerjedez vala a szívünk, amikor velünk volt az úton és magyarázta az írásokat”. A modern értelmezések többnyire a szív lángolásáról beszélnek. A felismerés lassú folyamatát azonban pontosabban fejezi ki az a kép, amikor a hamut a parázsról lefújják és a friss levegő hatására a tűz csak lassan gerjedezik. A késedelmes szív sem gyorsan kezd el izzani.

A szív Isten emberszeretetének és az ember istenszeretetének találkozási helye. Az Írás szerint „Isten az, aki ismeri a szív titkait” (Zsolt 44,22).  Talán erről is szólt a Mester Kleofásnak és társának az úton. Beszélhetett Dávidról, aki – a töredelmes szívet meg nem vető Istentől – bűnbánattal tiszta szívet kért. Szólhatott Salamonról, aki fiatalon a jót és a rosszat megkülönböztetni képes bölcs szívért esedezett. Említhette Ezekiel próféciáját, amelyben Isten megígéri népének, hogy „új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek”. Szólt talán édesanyjáról is, aki Isten rábízott titkait a szívében forgatta. Akinek lelkét – az agg Simeon jövendölése szerint – tőr járta át, hogy sok szív titkos gondolatai legyenek nyilvánvalóvá általa.

A feltámadt Üdvözítő minden szava – kimondva vagy kimondatlanul – Atyja szívéről, az ő szeretetéről tanúskodott.  A zsoltáros imája nyomán tudjuk, hogy „aki a fület alkotta, az ne hallana, s aki a szemet létrehozta, az ne látna?” (Zsolt 94) Innen sejtjük, hogy aki a szívet teremtette, az ne érezne, az ne ismerne, az ne „szeretné úgy a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen?”

Lukács evangélista emmauszi beszámolója hozzánk is szól. Általa remélhetjük, hogy a feltámadott Jézus ma is kész arra, hogy mellénk szegődjön. Akkor is, ha akár fiatalon, akár idősödve, éppen rossz irányba haladunk. Ha lépteink a csalódás és a bánat, az emberileg megoldhatatlan helyzet és a gyász alkonyatának irányába visznek. A Mester bennünket is kérdez: Miről beszélgettek? Türelmesen engedi, hogy elmondjuk a szívünket oktalanná és késedelmessé tévő minden panaszunkat és bajunkat. Ismeri a boldogságvágyunk szédítő magasságait és szorongató mélységeit, amit a költő sorai így érzékeltetnek:

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

(József Attila Óda)

Az életünket megvilágító evangélium és az evangéliumot számunkra feltáró élethelyzetek egymást erősítő kölcsönhatásban állnak. Krisztus Urunk szenvedésének és feltámadásának húsvéti misztériumát követve ő szegődik mellénk az úton. Magyarázza az írásokat. Életünk egyre sötétedő alkonyain is velünk marad, ha kérjük. Megtöri a kenyeret, hogy felismerhessük őt és arcunkon érezhessük Szentlelke leheletét. Azt az enyhe szellőt, amivel a szívünk hamuja alatt pislákoló Isten- és emberszeretet parazsára fúj, hogy kezdjen végre nekünk is felizzani a szívünk.