Menj, de többé ne vétkezz: Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára

A zsidóság körében általános meggyőződés volt, hogy Isten tíz szavát, a tízparancsolatot, isteni kéz írta a két kőtáblára. Szent Pál is ehhez a gondolathoz kapcsolódik, amikor a korinthusi hívekről így ír: „meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3). A folytatásban az apostol arról vall, hogy Isten tette őt alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgája legyen. „Nem a betűé, hanem a Léleké. Hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet.” (3,6) Néhány sorral később pedig megállapítja, hogy „az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (3,17)

Az Úr Lelkéből fakadó szabadság valamint az éltető Lélek és a gyilkos betű összefüggésében talán jobban megértjük azt is, hogy az evangéliumok tanúsága szerint Jézus miért írt csupán egyetlenegyszer és akkor is csak a porba és miért bízta örömhírét az értelmezés tágabb kereteit lehetővé és szükségszerűvé tevő emberi tanúságtételekre.

A korán reggel házasságtörésen ért asszony esete kapcsán a fantáziánkat különös erővel megmozgató módon, ugyanakkor meglepően élesen ütközik a törvény betűje és az isteni irgalmasság szelleme.

A családi élet szentségét, a házasságot és az abban növekvő gyermekek javát védő hatodik parancs, a „ne törj házasságot” védelme mellett felsorakozó írástudók és farizeusok úgy gondolják, hogy szent kötelességük érvényt szerezni Mózes törvényének. Ugyanakkor jó alkalom kínálkozik számukra, hogy Jézust tőrbe csalják, hogy aztán politikai vagy vallási alapon vádolhassák. Ha ugyanis a Mester a megkövezés mellett foglal állást, akkor a megszálló római hatóság törvényével megy szembe, mely szerint csak nekik van joguk halálos ítéletet hozni. Ha a felmentés mellett szól, akkor pedig a főpapok előtt vádolhatták volna a Mózesi törvény megsértésével.

Jézus válasza a hegeli filozófia kulcsfogalmát idézi az eszünkbe. Ez az aufheben ige, aminek három jelentése is van: megszüntetni, megőrizni és felemelni. Hegel az egyszerű érzékelő tapasztalástól kezdve a megszüntetve megőrződő és mindig egy magasabb szintre felemelkedő lét hallatlan részletességgel kifejtett dinamizmusába helyezi el az ember, a társadalom, a történelem, a művészet, a vallás és a filozófia közegében kibontakozó Abszolút Szellem és a világ kapcsolatának dialektikáját. Hegel kétségtelenül impozáns és inspiráló rendszerének helytállóságáról máig megoszlanak a filozófusok véleményei.

A Hegelt is inspiráló keresztény misztériumban felragyogó jézusi tanítás zsenialitása azonban itt és most, a szemünk előtt bontakozik ki. Jézus is megőrizve szünteti meg és emeli fel az isteni irgalmasság magasságába az általa hirdetett és benne megvalósuló szeretet törvényét. Hogyan?

Úgy, hogy egyrészt megőrzi a mózesi törvényt, hiszen nem azért jött, hogy eltörölje azt, vagy hogy elvesszen belőle akár egy ióta vagy egy vesszőcske, hanem hogy az egész beteljesedjen. Másrészt azonban megszünteti vagy legalábbis felfüggeszti a továbbra is érvényes törvény bűnös emberek általi végrehajthatóságát. „Az vesse rá az első követ, aki bűn nélküli köztetek”. A vénekkel elkezdődő eloldalgás a megaláztatás révén végbemenő lassú lelki felemelkedés folyamatának kezdete. Minél jobban belátja ugyanis valaki, hogy maga is rászorul Isten irgalmára, annál kevésbé érez késztetést arra, hogy az igazság bajnokaként pálcát törjön felebarátja gyarlósága fölött. Jézus nem mentegetni akar így egyetlen bűnt sem. Épp ellenkezőleg. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne mások bűneinek feltárásában vagy megtorlásában serénykedjünk, hanem a magunk háza táján söprögessünk.

A megőrzött, de végrehajthatóságában egyelőre felfüggesztett mózesi törvényt az Úr végül az ítélet kimondására és végrehajtására egyedül illetékes Isten hatáskörébe emeli. Ennek az illetékességnek persze részese maga a bűntelen Jézus is, akinek irgalmassága az „én sem ítéllek el” kijelentésben fejeződik ki. A szabadságot a szabadosságtól megkülönböztető igazsága pedig a „menj, de többé ne vétkezzél” felszólításban testesül meg.

A kőtáblákra vésett törvény élet rendjét védő tiltásai: ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, és az Isten Lelkével a szív lapjaira írt szeretet törvényének késztetései egy az ártó cselekvés tiltásától az egyén és a közösség javát szolgáló magatartásra való felszólítás skáláján helyezkednek el. Onnan indulva, hogy ne tégy rosszat, majd ne gondolj rosszat, egészen addig, hogy gondolj jót, végül a tegyél jót még ellenségeiddel is parancsáig.

Szent Ágoston etikájának alapelve a „szeress és tégy, amit akarsz”. Ezzel ma talán mindenki egyetértene relativista módon, egymásnak homlokegyenest ellenkező életviteli felfogások lehetőségét értve alatta. Az igazi szabadság azonban nem az önpusztítás vagy a másik gátlástalan elpusztítására, kihasználására szolgáló szabadság, hanem az önátadásban és az önfeláldozásban megvalósuló evangéliumi identitás kreatív hűséggel megélt szabadsága. Ebben az Isten hiányosságait megszüntetve őrzi meg a személyt, és felemeli szeretetének örök ölelésébe. Erre az útra hív minket is Jézus, ezzel a mindnyájunkat felemelő feloldozással és megkötéssel, hogy „menj, de többé ne vétkezzél”.